I.Fejezet- Remény

"Tudjuk természetesen, hogy a pislákoló fény fizikailag megmagyarázható, mégis, ha az égre nézel, varázslatot látsz. Mindennapos csodát, amit mégsem vesz észre mindenki. Nekem ez segít megtalálni a reményt. Amiben hihetek. Mindenki hisz valamiben. Valamiben, amibe muszáj foggal, körömmel kapaszkodnia, mert ha már az sem tartja, lezuhan a kétségbeesés szakadékában. Az emberek többsége elhagy, vagy megbánt. Tárgyakhoz nem érdemes kötődni, mert azok is eltűnhetnek. De az ég... Akármi történik, az ég mindig ott lesz a fejed fölött a maga tisztán ragyogó csillagaival. A maga ragyogó csodáival... -Sofia Buscetta (Fekete rózsa)"

Próbáltam mindent kizárni a fejemből. Nem érdekelt, hogy épp mi történik körülöttem, igyekeztem csak a kezemben tartott pisztolyra koncentrálni. Meg kellett szoknom, hogy nem riadhatok vissza a gyilkolástól. Ilyen időszakban nem. A mellettem álló Sofia is fegyvert tartott a kezében, bár ő sokkal könnyebben, fél kézzel, kicsit oldalra fordulva állt, míg én két marokra fogtam a pisztolyt, miközben erősen koncentráltam a célpontra. Képzeld azt, hogy ez egy bábu... mondogattam magamnak, és így sikerült meghúznom a ravaszt. A hungarocell két darabban hullott a földre, pontosan középen találtam el az alakot. Ezúttal tényleg csak egy bábu volt, bár a kezem remegését csak pár nagy levegővétellel tudtam leállítani. Levettem a fejemről a fejhallgató szerű hangtompítót, a szemüveget is a kezembe vettem, majd egy határozott mozdulattal ledobtam egy kis asztalra. Sofia is ugyanezt tette, noha sokkal nagyobb gyakorlattal. Az ő keze nem remegett, az arcizmai sem rángatóztak úgy, mint nekem.

- Hana! - kicsit oldalra döntötte a fejét, és az újra remegni kezdő kezemre bökött.

- Meg fogom szokni. Csak még... Még idő kell! - mintha elhitte volna, amit mondok, megrántotta a vállát, és leült Adam mellé. Testvérek, mégsem hasonlítanak. Valahogy az embernek sosem jutna róluk eszébe, hogy egyáltalán rokonok. A megismerkedésünkkor inkább egy párnak gondoltam őket, bár ezt azóta sem vallottam be egyikőjüknek sem. Adam fel sem emelte a tekintetét, mikor a húga mellé telepedett egy öreg fa tövébe. Valamit faraghatott, mert egy fabot, és egy bicska volt a kezében. Már többször láttam őket így ülni. Sofia a tarkójára fonja a kezeit, és a csillagos eget bámulja, míg Adam komoly képpel, csak a két tárgyra koncentrálva szöszmötöl. Legtöbbször totemeket farag, vagy fegyvereket, habár a továbbindulásunkkor mindig eldobja őket. A Buscetta testvérpárt ismerem a legjobban a csapatunkból. Nem sokkal azután találtam rájuk, hogy megszületett a döntés, miként felszámolom az Elite Band tagjait. Ők léptek be először a csapatba, az MS13-ba. Adam fontos kapcsolat nekünk, ugyanis rengeteg fegyvert szerez a támadásokhoz. Sofia... Sofia nélkülözhetetlenné vált. Nem csak a személyisége nélkül nem lenne igazi a csapat, de az összecsapásokban is elbuknánk nélküle. Rugalmas, atlétikus termet, így olyan könnyedén mozog, ahogy csak lehet. Egy igazi amazon, talán régebben tud harcolni, mint beszélni, vagy járni. 

Odébb léptem, így a fa másik oldalán gubbasztva megláttam Miat, aki megint valami műszert nyomkodott. A lány hihetetlenül eszes, ráadásul ereje sincs kevés. Eddig két fegyverraktár készletét tudtuk megkaparintani amiatt, mert a lány feltörte a rendszert, ezáltal hozzáfért minden fontos információhoz. Az alaprajzhoz, az épület gyenge pontjaihoz, az őrségváltáshoz... Mia alig egy hónapja csatlakozott a csapathoz. Még mindig szinte jelentéktelenül kevesen vagyunk az Elite Band-hez képest, de úgy érzem, már haladunk. Három várost kutattunk fel eddig a bandaháborúk áldozatainak árváit keresve, és még nem végeztünk. Ha kell, megállás nélkül fogjuk bejárni egész Amerikát. A többiekben is pont úgy tombol a bosszúvágy, mint bennem. Sofia és Adam az apjukat, Mia a nővérét, és az édesanyját is elvesztette az Elite Band támadásai során, így talán rokonlelkek is vagyunk. 

Ma épp New York mellett vertünk tábort éjszakára, de egyikünk sem tudott aludni. Mia új programokon, taktikákon fáradozott, Adam egyszerűen csak nem akart aludni, én inkább gyakorlásba fojtottam a félelmem, Sofia pedig mosolyogva fürkészte az égboltot. Úgy döntöttem, mellé ülök, így a fa alatt már hárman foglaltunk helyet.

- Tudod... - kezdtem halkan, majd felé fordultam. - Nem értem, hogy miért pont a csillagok érdekelnek ennyire. Minden este ezt csinálod. Kiülsz, és bámulod őket. Pont a csillagokat. Egy olyan lány, mint te, mi érdekeset talál bennük?

Furcsállva rám nézett, aztán nagyot sóhajtott. Adam is felnevetett, mire értetlenül kezdtem fürkészni az arcukat.
- Teljesen mindegy, hogy az ember olyan, mint én, vagy egy rózsaszín ruhácskában járó hercegnő. Tapasztalat és személyiség ide, vagy oda, egy valahonnan tudni lehet, hogy valakinek tiszta szándékai vannak-e. Ha napról napra le tudja nyűgözni őt a csillagok tiszta ragyogása, akkor - ha talán mélyen legbelül is - , de van benne szeretet. - Sofia pár másodpercre elhallgatott. - Tudjuk természetesen, hogy a pislákoló fény fizikailag megmagyarázható, mégis, ha az égre nézel, varázslatot látsz. Mindennapos csodát, amit mégsem vesz észre mindenki. Nekem ez segít megtalálni a reményt. Amiben hihetek. Mindenki hisz valamiben. Valamiben, amibe muszáj foggal, körömmel kapaszkodnia, mert ha már az sem tartja, lezuhan a kétségbeesés szakadékában. Az emberek többsége elhagy, vagy megbánt. Tárgyakhoz nem érdemes kötődni, mert azok is eltűnhetnek. De az ég... Akármi történik, az ég mindig ott lesz a fejed fölött a maga tisztán ragyogó csillagaival. A maga ragyogó csodáival...
Hosszú csend telepedett közénk. Nem tudtam, mivel törhetném meg. Hiszen engem is lesokkolt, amit Sofia most mondott. Ha az ember ránéz, elsőre talán valami tökéletesen működő gépezetet lát, de ha jobban megismered, a felszín alatt egyszer csak észreveszel egy lányt. Egy lányt, aki talán mindannyiunknál törékenyebb.
- Nem értek egyet... - motyogta Adam.
- Miért? - gyorsan csúszott ki a számon a kérdés, egy pillanatra a fiú is rám kapta a tekintetét, majd újra felnevetett.
- Nem sétál el minden ember az életedből. Van aki marad. - Adam nagyot sóhajtott, és ő is az égre emelte a tekintetét.
- Te kibe kapaszkodsz? - kérdeztem halkan.
- Szerinted? - Adam ledőlt mellénk a fatörzsre, mindhárman az eget bámultuk. Sofia-ra pillantottam, aki még mindig mosolyogva fürkészte az eget. Lehunytam a szemem, hamar elnyomott az álom.
Reggel Mia ébresztett bennünket. Mindenki hamar összerázta magát, és tervünk szerint indultunk is tovább. Mind a négyen két táskát pakoltunk a vállunkra, hogy mindent vinni tudjunk. Szótlanul ballagtunk jó darabig, mikor Mia felvetette, hogy lerövidíthetnénk az utat, ha a régi metróalagútban mennénk tovább. Mivel egyikőnk sem nagyon szeretett volna sokat gyalogolni, hagytuk, hogy vezessen. Egy kis idő után sötét alagútban ballagtunk tovább. Tudtuk, hogy itt már nem közlekednek járművek, mégis halkan, odafigyelve lépkedtünk, hiszen egyikünk sem igazán látott a sötétben. Sofia-nak persze most is könnyebb dolga volt, én is rengeteget láttam bekötött szemmel gyakorolni, volt, hogy csak az ösztöneire hagyatkozva harcolt. Tudtuk, hogy nagyon figyelnünk kell, hiszen nem mi vagyunk az egyetlenek, akik inkább az árnyékba húzódva közlekednek, más bandatagok, vagy hajléktalanok is felbukkanhatnak. Már tíz perce gondtalanul haladtunk, mikor valaki megtorpant közülünk. Egy emberként követtük Sofiat.
- Jön valaki! - suttogta halkan. Tapogatózva mind a falakhoz húzódtunk, és másodpercek múltán valóban két alak közeledett, harsányan nevetve. Talán nem is voltak maguknál. Errefelé egyáltalán nem csodálom. Nem békés környék amin épp áthaladtunk.
- Este nem leszel ott? - röhögött az egyik alak, a hangja alapján még a 18-at sem tölthette be.
- Hülye vagy? - mindkét hang fiúhoz tartozott, két fiatal fiúhoz, akikből dőlt az alkohol. - Fenébe is, az esti bulin ott lesz csomó nyavalygó fószer, akik végig arról hablatyolnak, hogy nekik megölték a rokonaikat a bandaháborúban, nem bírnak rendes dumát lökni, akar menni a franc...
- De pia lesz! - röhögött a másik.
- Hallod haver, az Chris-nek mindig van! Beégett az agyamba az a házszám: a placc tizenkettes sarkán! - még az én orromat is megcsapta az átható bűz, ami belőlük áradt, mégis csöndben hallgattam a párbeszédet. A következő pillanatban valaki megbökte a könyököm, így követtem a többieket. Mia kinyitott egy ajtót, amin keresztül vakító fény áradt az alagútba. Gyorsan kiszökkentünk a szabadba, ahol kifújtuk magunkat.
- Innen nem sok van az állomásig, onnan egyenes út vezet San Diegoba...
- Mia! - kiáltottam fel boldogan. - Te nem hallottad? Abban a buliban lesznek olyanok, mint mi!
- És komolyan kockáztatunk ezért mindent? - Adam karba tette a kezét. - Nézd Hana, van egy tervünk, értem, hogy ez nagy lehetőség, de veszélyes! Ha ott nyomul majd az Elite Band? Akkor mit csinálsz?
Sofia és Mia is bólogatni kezdett Adam szavai hallatán.
- Csak holnap reggelig várjatok meg! 12 órát kérek! - könyörgően néztem rájuk, mind tudták, hogy nem fogom feladni.
Egy elhagyott városrészen húzódtunk meg a külvárosban. Egy egyszerű ruhát kaptam fel, ami alatt nem látszott, hogy be vagyok drótozva. A két srác azt is megemlítette, hol lesz a buli, és nagyon reméltem, hogy nem kell meghívó. Lassan eljött a nyolc óra, úgyhogy elindultam a hely felé. Kicsit fáztam, de nem érdekelt, csak arra koncentráltam, hogy megtaláljam a beszervezhető tagokat. Már messziről hallatszott az üvöltő zene, látszódtak a fények. Balszerencsémre a kapunál két magasabb férfi állt, akik a kezüket nyújtották, ahogy odaértem. Egyetlen dolgot tehettem, eljátszottam, hogy nem is vagyok magamnál, és nagyon, nagyon reméltem, hogy talán beengednek.
- Heló fiúk! - szándékosan dülöngéltem kicsit.
- Belépő? - kérdezték mély hangon.
- Az meg mi? - először a vállamat kezdtem rángatni, aztán idétlenül magas hangon nevetgéltem. A két fickó összenézett, de ahogy beljebb akartam lépni, elém álltak.
- Belépővel nem megy senki se ki, se be! - fenyegetően bámultak rám. Lassabban pislogtam, hogy még hihetőbb legyen a színjáték.
- Az istenért Riina, szereld le őket! - hosszú hajam miatt nem látszott a fülembe erősített mikroport, de én jól hallottam Miat. Ha az olyan egyszerű lenne... gondoltam.  Épp felkészítettem magam a néhány másodperc múlva bekövetkező vereségem fájdalmaira, mikor hirtelen bentről valaki megszólalt:
- Engedjétek be! - amint a két férfi elállt az utamból, megpillantottam a fiút. Barna haja volt, és szemében szinte bármelyik lány elveszhetett volna. Ő sem henyélhetett otthon sokat, mert a rövid ujjú pólója alól kilógó karján volt mit nézni.
- Köszike! - vigyorogtam az őrökre, aztán beléptem. Az udvaron mindenhol iszogató emberek álltak, bent pedig üvöltött a zene. Még mindig dülöngélve jártam, fent tartva a látszatot, miszerint nem vagyok magamnál. A fiú a kezembe nyomott egy pohár bűzölgő löttyöt.
- Legalább egy kortyot igyál, ha azt akarod, hogy elhiggyék, hogy egyáltalán valaha életedben voltál részeg!
Szúrós szemmel néztem végig rajta, és lehúztam két kortyot a szörnyű italból. Rögtön kivette a kezemből a poharat, és elhajította.
- A józanságodra azért szükséged lesz! - motyogta.
- A nevem Hana. - nyújtottam a kezem a fiú felé.
- Hülye vagy, álnevet kellett volna választanod! - csattant fel a mikroportban Mia.
- Christofer! - Chris megrázta a kezem, aztán közelebb hajolt, mintha megölelne. - Ne ijedj meg! - suttogta, majd egy mozdulattal kitépte a fülemből a készüléket, és összetaposta. - Ha jót akarsz magadnak, most elmész a mosdóba, és leszedsz minden drótot magadról.
Nem fenyegetően beszélt, mégis megijedtem. Összeszorított állkapoccsal néztem a szemébe.
- Segíteni akarok! Mosolyogj, ne legünk feltűnőek! - ő is elvigyorodott, én meg lassú léptekkel bementem a házba. Többen végigmértek, így gyorsítottam a tempón. Bezárkóztam a mosdóba, és gyorsan ellenőriztem, használható-e még a készülék. Miután meggyőződtem róla, hogy Chris teljesen tönkretette, kihajítottam a kukába. Két kézzel a csapra támaszkodtam, és megpróbáltam higgadt maradni. Honnan tudhatta, hogy be vagyok drótozva?
A fürdőben nem volt ablak, amin kimászhattam volna, így nem tudtam volna elmenekülni. Összeszedtem magam, és torkomban dobogó szívvel kiléptem a mosdóból. Chris már ott várt rám, aztán megragadta a karomat, és az emeletre vezetett. Egy szobáig meg sem állt, aztán ránk zárta az ajtót. Leellenőriztem, hogy szükség esetén ki tudnék-e ugrani az rajta, de azt a két métert bokatörés nélkül biztos nem tudtam volna megúszni.
- Mit akarsz? - kérdeztem ridegen.
- Pont azt, amit te. - mellém lépett, és bezárta az ablakot. - Leszámolni az Elite Band-del.
- Honnan tudod, hogy én mit akarok?
- Ugyan már Hana, tudom, ki vagy. Már sokat hallottam rólad! - kicsit hátrált, aztán nekitámaszkodott a falnak, és belekezdett. - Elvesztettem az egész családom a banda miatt. Megérdemlik a halált... Szeretnék csatlakozni.
- Nézd, én talán tényleg ezért jöttem, de nem dönthetek arról, hogy csatlakozhatsz-e. - az ajtó felé indultam, mire elkapta a kezem, és maga felé fordított.
- Hana, nem mehetsz el... - magához húzott, engem pedig elkapott a pillanat heve. Valami extázisba estem, amiből lehetetlen volt kikászálódnom. Fogalmam sincs, miért történhetett, hiszen még azt sem tudtam, hogy barát-e, vagy ellenség. Az illata, az érintése, a közelsége... Nem tudom, mi okozta, de megtörtént. Mikor megcsókolt, nem ellenkeztem. Erősen nyomta az ajkát az enyémhez, én pedig visszacsókoltam. Hátrálni kezdtem, őt magammal húzva. A falhoz nyomott, én pedig hiába akartam, nem tudtam ellenkezni. Alig pár perce csókolt, mikor feltűnt, hogy Chris keze már jó ideje a lapockám fölött időzik. Másnak ez fel sem tűnt volna, de én jól tudtam, hogy mi van a hátamon, ami ennyire lekötheti a figyelmét. Egy apró anyajegy. Csakhogy ez más, mint a többi. Csak közelről észrevehető, épp hogy ki lehet venni az alakját: egy rózsát.
- Ezt ne csináld! - azonnal hátrahúzódtam, és ellöktem magamtól.
- Mi az ott? - kérdezte gyorsan, mintha a válasszal együtt elnyerhetné a fél világot is.
Nem mondtam semmit, csak felkaptam a táskámat, és az ajtó felé indultam, mire azonnal előttem termett.
- Ne menj el... - suttogta. Válaszolni akartam, de belém fojtotta a szót. - Kérlek!
Olyan volt, mint egy kisfiú, és egy pillanatra őszintén maradni akartam, de tudtam, hogy nem lehet. Lassan megráztam a fejem, de még mindig nem engedett.
- Csak maradj! Nem próbálkozok semmivel, ígérem!
Már nem tudom, végül miért maradtam, de reggel a napsugarak fényére ébredtem. Még mindig ott voltam Chris mellett, aki egyelőre aludt. A derekamat az ő karja húzta magához. Pillanatok alatt ért a megnyugvás: csak aludtunk. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és reméltem, hogy még mindig álmodom. Nem kellett volna maradnom. Mert tegnap este talán éreztem valamit, amit nem lenne szabad. Tudtam, hogy vissza kell mennem, és azt is, hogy Chris nem jöhet velünk. Egy lepedő segítségével leereszkedtem az alsó szintig, aztán leugrottam. Rohanva hagytam ott a helyet. Christ. A szerelmet. A reményemet...