II.Fejezet-A hiányzó láncszem...

 "Az embernek néha szüksége van egy térképre. Nem egy olyan hely térképére, ahol még sosem járt, vagy ahol gyakran megfordul, egy olyan hely térképére van szüksége, ahova soha többet nem tud elmenni. Egy térképre, amely bizonyítja, hogy a hely mindig is létezett, és nem csak álom volt a múltja. Egy térképre, amely biztosíték rá, hogy a hely ilyen marad, és amely megszabadítja a jövőt a reménytelenségtől."

Sofia Buscetta

Hana-ról már több órája nem hallottunk semmit. Mia idegesen rágcsálta a körmét, Adam szótlanul üldögélt egy fa tövében, én a hideg földön feküdve bámultam a csillagokat. Százegy, százkettő, százhárom... Jó ideje számolgattam őket magamban. Próbáltam kizárni mindent, hogy még csak ne is gondolhassak azokra a dolgokra, amiket képzeltem volna. Számtalanszor lejátszódott a fejemben a jelenet, mikor Hana segítségért kiabál, de senki nem hallja. Nem régen csöppent bele ebbe a világba, nincs akkora gyakorlata, mint nekünk. Abban sem vagyok biztos, hogyha meg kéne ölnie valakit a saját érdekében, megtenné-e. Iszonyatosan aggódtam, de közben nagyon ügyeltem arra, hogy ezt senki ne láthassa. Egy magamfajta embernek az a legrosszabb, ha nem tehet semmit. Ha ölbe tett kézzel kell arra várnia, hogy mi fog kisülni ebből a helyzetből. Ha tudja, hogy nem tehet semmit. Többször indultam volna Hana után, de Adam mindig vissza tartott. Senki nem tehette volna meg. De ő valahogy más volt. Neki nem lehetett nemet mondani. Neki nem akartam nemet mondani. 

Mikor felnéztem, ő állt mellettem. Lassan leült a földre, és átkulcsolta a térdét a kezével. 

- Nem fogod megunni őket, ugye?

- Hiszek bennük... - motyogtam halkan, és nagyot sóhajtottam. Ő is ezt tette.

- Semmi nem változott azóta, hogy megölték őket. - megrántotta a vállát. Mintha mindegy lenne. Két éve történhetett, mikor apával és Adammel kint gyakoroltunk a mezőn. Akkor jöttek ők. Az Elite Band tagjai egy Rose nevű lányt kerestek. Lemészárolták a fél falut, vele együtt a családunkat is. Mi ketten elbújtunk. De mindent láttunk. Végignéztük a szeretteink halálát. Ez mindkettőnknek megkeményítette a szívét.

- Semmi nem változott? - felültem, hogy jobban láthassam az arcát. - Adam... Ezért nem engeded, hogy Hana után menjünk?

- Nem akarom, hogy még egyszer végig kelljen néznünk azt, ahogy meghal valaki, akihez kötődtünk. - halkan beszélt. 

- Adam, nem vagyok már kislány! Meg tudom védeni magam! Meg tudom védeni a csapatot is! - lassan guggoló helyzetbe kerültem, így az arcunk egy magasságba került.

- Lehet hogy azt hiszed, de még védelemre szorulsz. Megígértem apának, hogy megvédelek... - mélyen a szemembe nézett. A szavai hallatára újra kislánynak éreztem magam. Törékeny, védelem nélküli kislánynak. Ökölbe szorítottam a kezem, és az ujjaimat végigcsúsztattam az övemben lapuló tőr hideg pengéjén. Éreznem kellett, hogy erős vagyok. Hogy az idők változnak.

- Igen Adam... Talán meg kell védened... de nem a külvilágtól... hanem magadtól! 

Hana Riina

Még akkor is rohantam, mikor a táborhelyünkre értem. Először az alvó Adam-et láttam meg, nem messze tőle ott feküdt Mia is. Csak Sofiat nem láttam. Nagyot sóhajtottam, és ledobtam egy bokor tövébe a cuccaimat.

- Hana! - megpördültem, ahogy meghallottam Sofia hangját, valahonnan fentről. Egy fa ágán ült, a kezével átkarolta a térdét. - Hana, mit csináltál ennyi ideig? - a kérdést persze megválaszolatlanul hagytam, mire egyik kezével megragadva az ágat és leugrott mellém.

- Aggódtunk érted! - mélyen a szemembe nézett, féltem, hogy belelát a lelkem legmélyébe is. - Oh, ne már! Ne mond hogy összejöttél valakivel! Hana, ne csináld!

- Csst! - a kezemet Sofia szájára tapasztottam, mire elhallgatott. - Már befejeztem! Semmi komoly nem történt!

- Semmi komoly, mi? - grimaszolva sóhajtott. - Nehéz eset vagy! A többieknek ne mondd el!

- Eszemben sem volt... - megrántottam a vállam.

- Pontosan mi történt? - letelepedett a fa tövébe, én pedig mellé ültem.

- A pasi valahogy rájött, hogy be vagyok drótozva. Tudott a csapatról is, állítása szerint olyan, mint mi. Csatlakozni akart... - motyogtam.

- Te meg lefeküdtél valakivel, aki a csapattársunk lehetett volna. - Sofia felhúzta a szemöldökét. Megráztam a fejem, de ez nem érdekelte. - Aztán faképnél hagytad. - most már bólintottam. - Gratulálok!

A körmömet kezdtem vizslatni, amikor Mia és Adam is felült.

- Hol voltál Riina? - Mia idegesen állt elém, de mikor szólásra nyitottam volna a számat, Sofia belém fojtotta a szót.

- Hana eltévedt, miután belelökték a medencébe, és tönkrement a felszerelése! - hazudta. Adam felnevetett. Talán nem is aludt, és mindent jól hallott.

- Csináljunk reggelit! - álltam fel a földről.

- Tüzet gyújtok! - vonta meg a vállát Adam.

- Én meg leszaladok a sarki boltba venni előre kész husikát! - gügyögött magában Sofia. - Pénzünk sincsen!

Kicsit úgy éreztem, mintha Sofia berágott volna Adamre. Bár teljesen igaza volt, mert már elfogyott minden pénzünk. Általában ha nagy szükségünk volt rá, legtöbbször Adam szerzett valahonnan, mi a lányokkal inkább bármilyen furcsa is, a némi kis zenei tehetségünket kamatoztattuk. Én tudtam gitározni, Sofia énekelni, Mia-nak pedig vérében volt a ritmus. Így szerezhettünk annyi pénzt, amennyire szükségünk volt.

- Megyek, keresek valamit! - ezzel megragadtam egy dárdát, a csapatunk egyetlen fiú tagja talán tegnap faraghatta őket unalmában. A lábam alatt folyamatosan zörgött az avar, így beletelt egy kis időbe, míg találtam egy fácánt, amit nem sikerült elijesztenem. A vállam fölé emeltem a hosszú botot, mikor valahol mögöttem, szintén megzörrentek a száraz falevelek. Rögtön magam mögé kaptam a tekintetem. Magas alakkal kerültem szembe. Összeszorított állkapoccsal tűrtem a tekintetét, a szívem mégis egyre jobban, gyorsabban dobogott, kapkodva nyeltem a levegőt.

- Hogy találtál meg? - kérdeztem remegő lábbal.

- Mikor leugrottál felébredtem. Egyszerű volt követni téged. - Chris megrántotta a vállát. - Miért mentél el?

- Hülyeséget csináltam. - visszanéztem, ellenőrizve, hogy elillant-e a reggelink. Persze, hogy el. 

- Mégis mi volt hülyeség? - közelebb lépett, így újra éreztem őt. - Hiszen nem is volt semmi...

- Na, erről beszélek! Hogy nekem nem volt semmi! - kiáltottam fel.

- Te léptél le! - csönd ült közénk.

- Küldetésem van... - motyogtam halkan.

- Nekem is lenne! Ha hagynád...

- Nem jöhetsz velünk Chris! - előre léptem, de utánam kapott. A keze végigsiklott a hátamon. Először az anyajegynek tudtam be a gesztust, és nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

- Tudod mit? Menj... majd lesz ami lesz... - elengedett. Nagy levegőt vettem, és elindultam volna, mikor eszembe jutott valami. Túl könnyen hagyta, hogy elmenjek.

- Chris! - megpördültem, és a hátamhoz kaptam. egy mozdulattal lerántottam a kis nyomkövetőt, és hozzávágtam.

- Ne gyere utánam! - kiáltottam, majd hátrálni kezdtem. Ő ugyanakkor mozdult, mint én, de túl gyorsan ahhoz, hogy ne keltsen bennem félelmet. Egy másodpercbe sem telt, mire az ijedtségtől felgyorsított mozdulatokkal előkaptam a batyumból egy bilincset, és az egyik végét Chris kezére kanyarintottam, miközben hátratekerem a kezét, a másik végét pedig a legközelebbi fa törzsére erősítettem.

- Maradj veszteg! - ismételtem meg magam határozottabban. Sarkon fordultam, de utánam kiáltott.

- A kulcs? - erre elhajítottam a kis kulcsot, a hang alapján valahol a fa lombkoronájában landolt. 

- Hana, az ég szerelmére, ne menj már el! - egy pillanatra megtorpantam. Tudtam, hogy nem hagyhatom itt, mégsem akartam visszafordulni.

- Kérlek Hana, ugyanaz a célunk! - szavaira lehunytam a szemem, és időt hagytam magamnak, hogy a végtagjaim befejezzék az eszeveszett remegést. - Segíthetnék! Neked, a csapatnak, kettőnknek! Ami tegnap este történt neked is, és nekem is többet jelentett, mint a semmi! Tudom, hogy te is többet éreztél! Mert hasonlítunk! Nézz vissza! Tudod, hogy egyikőnk sem az igazi énjét mutatta tegnap. Próbáld meg megismerni az igazi énem! Nézz vissza, ha nem másért, azért, hogy eggyel közelebb kerülj a célodhoz! - valami kattant. Megpördültem. Chris egy drótszállal kinyitotta a bilincset. Közelebb lépett, és megszorította kezem. - Engedd, hogy segítsek! 

- Na, mit mondasz? - Chris nem tágított. Olyan kitartóan nézett a szemembe, mintha csak azt remélné, hogy ha elég sokáig szuggerál, megadom magam. De mégis, mintha számára megállt volna az idő. Nem vette észre, hogy mennyire idegesít azzal, hogy a pillantásával feszegeti a magán szférám határait. Valahogy olyan volt ez, mintha Chris egy öreg, rozsdás lakatot akarna feltörni, ami a naplómban rejtegetett titkaimat védi. Pont ugyanolyan lehetetlen, mint komolyan, őszintén behatolni a lelkem mélyébe.
- Hana! - megfogta mind a két csuklómat, és a mellkasához szorította őket. Nem éreztem, hogy a szíve gyorsabban dobogott volna, mint másoké, de nem mertem a szemébe nézni. Ha más helyzetben így lefognának, tuti, hogy rég azon mesterkednék, hogyan rúgjam fejbe az illetőt. A kínos érzést, miszerint nem tudok szabadulni, most is éreztem, de épp akkor nem a veszély miatt akartam elmenekülni. Valami más, szorongatóbb érzéstől kellett szabadulnom.

- Én... nekem... idő kell! - motyogtam, felsóhajtott, de a szorításból nem engedett. Rángatni próbáltam a kezem, de nem sikerült semmilyen eredményre jutnom. Nem is erővel tartott vissza, olyan gyengéden markolta a csuklóm, ahogy csak lehetett, mégis erősen szorított.
- Kérlek! - indulatosan ejtette ki ezt az egy szót, mégsem volt benne semmi arra utaló jel, hogy a következő pillanatban bármi meglepő, vagy erőszakos dolgot tenne.
- Nem én döntök Chris! - kiabáltam, és kitéptem a jobb a kezem, mire ő elengedte a másikat is. Az elmúlt napok alatt felfejlődtem arra a szintre, hogy szemrebbenés nélkül tudnék hazudni. Ahogy most is tettem. Jól tudtam, hogy ha én úgy döntenék, Sofia és Mia talán habozás nélkül elfogadnák a javaslatom, Adam is belemenne egy kis unszolásra. Hiszen én gyűjtöttem össze őket. Mondhatnám, hogy én vagyok a csapat vezetője, senki nem róhatna meg érte, akkor sem, ha ez igazságtalan lenne a többiekkel szemben.
- Hát akkor ki? - Chris talán felfedezett egy párat a hazugságom jeleiből, ezért a hangja egy árnyalatnyival sötétebbre váltott.
- A... A csapat! - nyögtem ki nagy nehezen. - A csapatnak kell meghoznia a döntést.
- Ez a csapat akkor is ott volt, mikor egy Elite Band-esektől nyüzsgő buliba mentél? - kérdezte gúnyosan.
- Ott voltak a mikroportomban, amit te kitéptél a fülemből! - én is gúnyolódni kezdtem, bár az én hangszínemmel ez inkább hisztinek hatott.
- Bocsáss meg hogy megmentettelek! - kiabálta már sokkal hangosabban. - Igazán nem akartam, legközelebb nem teszem.
- Óh, hogy most te vagy a hős lovag, elnézést! És mégis kitől mentettél meg te szájhős, mi? - beugrott egy jelenet még a sikátorból, mikor tudomást szereztünk a buliról. - Magadtól Chris? Mert hogy azt hallottam, te voltál a készséges házigazda! Kicsit túl készséges...
- A francba, Hana, nem tudod, mennyi ideig tartott, amíg mondhatni beépültem, te pedig egyetlen felbukkanásoddal tönkretetted volna...
- Fogjátok már be és figyeljetek rám! - erőteljes, női hang kiáltására Chrissel mindketten Sofia felé fordultunk. Ott állt, egy tőrrel a kezében és látszólag elég mérgesen méregetett bennünket. - Már vagy öt perce itt szólongatlak Hana, te meg arra nem vagy képes, hogy megtisztelj a figyelmeddel!
Mielőtt bármit mondhattam volna, Sofia intett, hogy kövessük.
- Találkozni akartál a csapattal, hát rajta! - sziszegtem a fogaim között, mikor majdnem megérkeztünk a táborhelyünkre.
- Ez meg ki? - Mia érdeklődve kapta felénk a fejét.
- Mivel Hana nem jött, elmentem fogni valamit, de nézzétek mit találtam... - motyogta maga elé Sofia.
- Ez ki Hana? - Adam is lefagyott, és elképedve fordult felém.
- Chris. Tegnap este találkoztam vele, csatlakozni akar... - vontam meg a vállam. - Ellenvetés?
- Lássuk csak... - kezdte Mia. - Elhozol egy idegent közénk, akivel khrm... vannak ötleteim, mit művelhettél este, ez megmagyarázza a távollétedet... Aztán idejössz vele, és megkérdezed, hogy van-e ellenvetésünk. Lássuk csak... Sofia? Adam? Van?
- Mia, én... magam alatt voltam, de nem...
- Persze Hana! - nevetett fel Adam gúnyosan. - Magad alatt, aztán meg Chris alatt...
-Most fejezd be a sértegetést! - Sofia rögtön Adam felé fordult. - Hogy jössz te ahhoz, hogy sértegesd Hanat?
- Mert te jobb vagy? Te támogatnád Chris felvételét a csapatba? - kiáltott vissza Adam. Aztán az egymásnak ordibált mondataik összefolytak Mia kiabálásával, aki velem elegyedett szóbárbajba. Észre sem vettem, ahogy Chris kicsúsztat egy kést az övemből, és miután elkiáltja magát, hogy állj, elhajítja azt. A fegyver elsiklik Mia és köztem, majd kettészakítja a Sofia és Adam közötti teret is, és egy fa göcsörtös törzsébe fúródik.
- Ezt.. hogy a francba képzelted? - Adam kikapta a kést a fa törzséből, és fenyegetően megindult Chris felé. Egyetlen mozdulattal közéjük léptem, és miután a kés elsiklott az arcom mellett, rövid sebhelyet hagyva rajta, kilöktem a fiú kezéből a fegyvert.
- Chris jó harcos. Sokat tud az Elite Band-ről. - határozottan beszéltem. Hirtelen minden kétségem elillant Chrissel kapcsolatban, és hogy jó döntés-e az, ha felvesszük őt a csapatba. - És igen Mia, talán történt valami tegnap éjszaka. Valami, ami talán nem is az, aminek gondoljátok. De ez most nem fontos. Mert megtanultam félre tenni az én érdekeimet. A mi, a csapat érdekeit ezek elé helyezni. Úgyhogy a Chrissel való kapcsolatunknak ezzel vége. Azt akarom, amit ti. Amit mi mindnyájan, Chrissel együtt. Őt pont ugyanúgy tönkretették, mint bennünket. Tényleg megfosztanátok őt a lehetőségüktől? Tényleg képesek lennétek erre?
Senki nem szólalt meg. A kést Chris kezébe nyomtam, majd pakolni kezdtem.

- Köszönöm! - kiáltottam. - Indulunk tovább!