IV. Fejezet-Bízz bennem!

Sziasztok!:)

Tudom, megint azzal kell kezdenem a részt, hogy "bocsássatok meg, de nem tudtam írni, mert...". Igen, elég zűrös évem volt, és ezért is történhetett meg, hogy ez a rész lassan fél éve pihen itt vázlatként, és csak most sikerült befejeznem. Mindenesetre azért remélem, vagytok még páran, akiket érdekel mi fog történni Hana-val és a csapattal. Remélem tetszeni fog a rész, és aki teheti, nyomot is hagy maga után!:)

"A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer." - William Shakespeare

Mindenki hallgatott a visszafelé vezető úton. Chris zsebre dugott kézzel lépkedett mellettem, elsőre azt mondtam volna, teljesen nyugodtan, de pár percnyi fürkészés után már biztosra vettem, hogy idegesen szorongatja a nadrágzsebébe rejtett kést. Én végig a jobb oldalamon haladó Madge-t méregettem, felkészülve arra, hogy meggondolja magát az együttműködést illetően, és netán valami drasztikus dologra szánja el magát. Habár alig pár perce ismertem, a fejemet tettem volna rá, hogy hogy igen ravasz teremtés, és nem véletlenül sikerült egyedül leszerelnie egy Elite Band-es csapatot. Most is óvatosan lépkedett, ügyelve arra, hogy egy percig se kerüljünk a háta mögé, ezzel megakadályozva az esetleges menekülését. Madge nyilvánvalóvá tette, hogy szövetséget ajánl, de mostanra egyértelművé vált, hogy ennyivel egyik fél részéről sem vethetünk véget a bizalmatlankodásnak. 

Négyünk közül egyedül Sofia tűnt nyugodtnak. Mindenféle aggály nélkül sétált kis társaságunk élén, tekintetét hol a szürkülő égre, hol az útra szegezve. Ugyan Christ és engem sem lehetett volna ügyetlennek nevezni, magától értetődő volt, hogy részéről a felkészületlenség, részemről a tapasztalat hiánya miatt is egyedül Sofia lehetett volna méltó ellenfele a szőke lánynak. Kis idő után tűnt fel, hogy ez Madge-nek is szemet szúrt, és Sofia-t kémleli. 

- Mi van a lábaddal? - Madge kérdése hirtelen érkezett, így Chris és én gyanakvóan összenéztünk. Semmi furcsát nem vettem észre Sofia járásában, a lány hangjában mégis olyan kíváncsiságot véltem hallani, ami miatt még idegesebb lettem. 

- Csak egy gyerekkori baleset... - Sofia a válla fölött kacagott rá a köztünk ballagó idegenre. Nekem is csak ekkor tűnt fel, hogy bal lábával kicsit furcsábban lép, mint mások. Leheletnyi különbség volt, szinte észrevehetetlen. - De ettől tökéletesen működik!

Pár perc gyaloglás után már láttam a tavat rejtő fákat, és kis idő múltán Chris rá is akadt az Adam és Mia által hagyott nyomokra. Néhány lábnyom szelte át a sáros utat, és egy-két ág vége is letört. Madge és Chris automatikusan abba az irányba indult volna, de Sofia és én megállítottuk őket. Jól ismertük a szétválásunkra vonatkozó megállapodást. Adam és Mia átvágott a sáros úton, és letördelt pár ágat -fogadni mertem volna, hogy egészen a kis tavacskáig-, majd a saját lábnyomaikban visszafelé lépkedve az ellenkező irányba indultak.
Sofia vezetésével elindultunk abba az irányba, amerre Adam-éket sejtettük. Lépésről lépésre jobban belesüllyedtünk a sárba, így egy idő után úgy döntöttünk, felmászunk a fákra. Pár perc után megtaláltuk a csapattársaink nyomait, és hamarosan a hangjukat is meghallottuk.
- Megjöttünk. - kiáltotta Sofia, és lehuppant a puha földre. Adam és Mia végigmért mindannyiónkat, majd a tekintetük megállapodott Madge-en.
- Ő itt Madge. - léptem előre. - Azt mondja, segíthetne nekünk.
- Én azt is mondtam már, hogy Anglia királynője vagyok. - rántotta meg a vállát Mia. Arcáról tisztán tükröződött a bizalmatlanság, és ez a csapat többi tagjával sem volt másként, őszintén szólva azt sem tudtam, én képes lennék-e megbízni Madge-ben.
Sokáig szótlanul álltunk, mikor egyszer csak Mia előhúzott egy papírt és egy tollat, majd Madge kezébe nyomta.
- Írj le egy szót! - közölte hűvösen, mire a szőke lány felvonta a szemöldökét.
- Tessék? - mind értetlenül álltunk, de Mia nem tágított. Madge lefirkantott egy rövid szót, és a papírt visszaadta a lánynak.
- Az írásképed kisebb az általánosnál, ez jó koncentráló- és megfigyelőképességre utal. Az írásod iránya egyenes, tehát fegyelmezett, rendezett személyiség vagy. - mikor tudatosult bennünk Mia terve, mind feszülten figyelni kezdtünk. Ha valaki más akart volna egy kézírás alapján dönteni, azt valószínűleg kinevettük volna, de mind megbíztunk Mia-ban, és tudtuk, hogy nem szokása tévedni. - A betűid megnyújtása szerint jószándékú lehetsz, ugyanakkor a karaktereid balra dőlnek, ez pedig nem megszokott. Egyes esetekben az őszinteség hiányát, rejtőzködést fejez ki.
- Én egy hetet adnék neki. Ha addig bármi gyanús dolgot csinálna, valószínűleg én magam tüntetném el, de azt hiszem, egy próbát megér. - törte meg a hirtelen beálló csendet Sofia. Adam egyetlen bólintással elintézte a dolgot, Mia pedig egyszerűen csak hátrahajította a papírt, és mintha mi sem történt volna, tovább folytatta a pakolászást. Egyedül Chris arcán nem láttam hogy egyetértene a helyzettel, de pontosan tudtam, hogy csak az zavarja, hogy Madge-nek ilyen könnyen - ha csak ideiglenesen is - bizalmat szavaztak a többiek.
- Féltékeny vagy? - vigyorogva oldalba böktem, miközben mindketten pakolni kezdtünk.
- Én csak... nem tudom, bízhatunk-e benne. - megvonta a vállát, de én láttam rajta, hogy nehezére esik úgy tenni, mintha nem zavarná a többiek reakciója.
- Mi a legrosszabb, ami történhet? - magamat is megleptem a hangomból hallatszódó optimizmussal, de Christ látszólag csak hergeltem vele.
- Nos, a legrosszabb... - egy pillanatra elgondolkodott, majd úgy tett, mintha hirtelen mindent tisztán látna. - Igen, a legrosszabb, hogy Madge az Elite Band embere, és egy éjjel, amikor te békésen alszol és egy szebb jövőről álmodsz, a nyakunkra hozza a kivégzőosztagot, és akkor a mesének annyi, csillagom. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én inkább kötném fel magam, minthogy azoknak a mocskoknak a kezére játsszak! - Chris a mondat végére már szinte kiabált, mire Madge, és a többiek is felfigyeltek ránk.
- Na, abban szívesen segédkezem. - Adam felénk sem nézett, miközben felnyújtotta a kezét. - Mármint a köteles részben.
- Oké... - mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, Sofia felkiáltott. - A fákról látszanak egy kisváros fényei. Nincs messzebb pár mérföldnél, mire besötétedik oda is érthetünk.
- Csak találunk majd egy motelt... - gondolkodtam. - Aztán visszatérünk az eredeti terveinkhez, és irány San Diego.
- Nos, talán Mr. Megbízhatóság szerint én fogom a veszteteket okozni, de úgy tűnik, én nem is kellek ehhez. - Madge hangjából gúny szűrődött, de olyan könnyeden beszélt, mintha mind értettük volna, mit akar közölni. Csak kisvártatva vette észre, milyen értetlenül álldogálunk, mire felhúzta a szemöldökét. - Ugyan már, ne mondjátok, hogy nem vettétek észre a kis jeleket. Mit keresne itt egy ilyen apró Elite Band-es csapat? Mi értelme lenne az egésznek?
- Azt akarod közölni, hogy többen vannak? - kérdeztem értetlenül.
- Nem. - Madge helyett Sofia válaszolt, akinek arcáról a megértés jelei tükröződtek. - Azt akarja mondani, hogy mind itt vannak.
- Legalábbis a helyi törzshelyről. - vonta meg a vállát Madge. - Nem messze innen egy elhagyatott raktárépületben, de az biztos, hogyha abba az irányba indulnánk, tálcán kínálnánk magunkat a bandának.
- Hogy lehet, hogy Sofia nem vette észre? Hogy egyikünk sem vette észre, csak te, szőkeség? - Chris vádlóan tekintett a lányra, de én csak magyarázatot akartam Madge-től.
- Azon kívül, hogy sötétedik, és a fák eltakarják az épületet? - a lány hátradobta a haját, és felnevetett. - Az lehet a magyarázata, hogy amíg ti összevissza futkorásztok egy tapasztalatlan, bosszúvágytól elvakult, fiatal lány vezetésével, én használom a nyakamon nőtt púpot, és teszek is valamit a rosszfiúk megállításának érdekében. Több, mint hat éve csak azzal töltöm az időm, hogy minél többet derítsek ki az Elite Band-ről, és higgyétek el, ezek nem olyan dolgok, amiket csak úgy észre lehetne venni. Fejből tudom az összes bázis pontos koordinátáit, az épületek stratégiai jelentőségét, a gyenge pontokat. Azt is tudom, hogy most kéne támadnunk de tudod mit szépfiú, ez a vádaskodás nem segít egyikünknek sem.
Madge zihálva állt a társaságunk közepén, bennem pedig egyre csak kavarogtak a gondolatok. Nem érdekelt, hogy Madge éppen most alázott a porba, azzal, hogy kétségbe vonta az alkalmasságomat a csapat vezetésére, sokkal inkább az érdekelt, amit a támadásról mondott. Hogy most kell véghez vinnünk.
- Miért pont most? - a hangom nyílvesszőként hasított a Madge beszéde után hirtelen beállt csendbe. Mindenki a lányra szegezte a tekintetét, aki kertelés nélkül rátért a lényegre.
- A vezetőjük eltűnt. - Madge kurtán válaszolt, mégis figyelemfelkeltően. Olyan érzés volt, mintha csak a helyi hírlap szalagcímét olvasta volna fel. Rövid, tömör, lényegretörő. Olyan cím lett volna, aminek hallatán a csapatunk minden egyes tagjának szeme vadul szántani kezdené a hírlap sorait. - Csak egy futárt csíptem el a hírrel. Semmi konkrétat nem tudott, csakhogy a főnökének nyoma veszett, az "alvezér" szerint megölték. Az egész szervezeten káosz uralkodik, egyesek szerint még senki nem tudja, mihez kezdenek majd. Pletykálnak valami fiatal jelöltről, de a srác olyan, mint egy szellem. Az sem biztos, hogy létezik-e egyáltalán, de egy dolog rendíthetetlen: az Elite Band sebezhető!

A sötét égbolton már tisztán látszottak a Sofia által annyira nagyra tartott csillagok, mikor meggyújtottuk a tüzet. Madge szavai sokáig a levegőben függtek, mielőtt azt javasoltam, mind gondolkodjunk kicsit a lehetőségeinken. Talán az ellenség sebezhetőségének lehetősége miatt történt, hogy hirtelen felbátorodtunk, és meggyújtottuk a tüzet. Ez volt az a dolog, amit józan eszünkre hallgatva sosem tettünk volna, de a mai különösen hideg éjszakának ígérkezett, és mind szükségünk volt a tűz melegére. Sofia újra csak a fa alatt feküdt, hátát az éger törzsének vetve, és az eget fürkészte. Adam megint csak farigcsált valamit, de a mozdulatai most gyorsabbak, erőteljesebbek voltak, nem olyan precízek, mint általában. Nem volt túl feltűnő változás, valószínűleg észre sem vettem volna, ha nem tekintget folyton Sofia irányába. Gyanítottam, hogy az előző napokban tapasztalt fagyos viselkedésüket kiváltó nézeteltéréseiket még most sem sikerült tisztázniuk. Mia-ra a tűz mellett kuporogva találtam rá, miután lemászott egy fa magas ágairól. Sejtettem hogy az Elite Band által birtokolt épület skiccét tanulmányozza az ölében tartott mappára meredve. Madge már hosszú órák óta ugyanazon a helyen állt, és meredten bámult az élénken táncoló tűz lángjainak irányába. Christ csak akkor vettem észre, mikor a hátam mögé pillantottam. Még mindig a táskájának tartalmát kutatta át, ahogy az elmúlt órákban újra és újra megtette. Az arcán még mindig ugyanaz a gyanakvó kifejezés ült, a szemöldökét pedig ugyanúgy összevonta. Talán túlgondoltam a helyzetet, de ez többnek látszott a Madge általi bizalmatlanságánál. Mintha hirtelen félni kezdett volna valamitől. Valamitől, amit nem oszthat meg velem. Amit nem oszthat meg egyikünkkel sem.
- Mit gondolsz Madge tervéről? - hirtelen odaléptem hozzá, mire kicsit összerezzent. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak meg se szólítottam volna. Valahol máshol járt, egy olyan világban, aminek nem várhattam el, hogy a részese legyek.
- Tervéről? - pillanatok alatt újra az a Chris lett, akit ismertem: kissé énközpontú, makacs kalandor. - Ez nem terv, csillagom! Ha igazat is mond, a halálba rohannánk. Lehet, hogy eltűnt a főnökük, de nem hiszem, hogy ettől minden a feje tetejére állna egy ekkora szervezetben. - mély levegőt vett, és megpróbált lenyugodni - sikertelenül. - Egyébként is, te nem tartod furcsának, hogy ez a lány hirtelen felbukkan, és azt állítja, magával hozta az Elite Band sebezhetőségének hírét is? Ne mondd, hogy te nem látod a dolog irrealitását, Hana!
- Nem azt mondom, hogy biztosan igazat mond - rejtve Madge felé pillantottam, majd vissza a velem szemben álldogáló Chrisre. - ,de nem hiszem, hogy vállalta volna a kockázatot, és idejön, ha ellenünk van.
- Hana, itt nem csupán a velünk, vagy ellenünk lehet opció. Rengetegen vannak, akik egyszerűen csak kivárnak. Megvannak a módszereik, a céljaik, de tudod, mijük van még, ami nekünk nincsen? Idejük, Hana! Csak várnak és várnak, mindegy, mit hoz az élet, merre sodorja őket, mert egyszerűen csak várnak. - ellenszenves tekintettel Madge irányába pillantott, aki már nem is egyedül meredt a tűz felé. Sofia már percek óta mellette álldogált, és látszólag érdeklődve hallgatta Madge szavait. Chris állkapcsa hirtelen megfeszült, tekintetében tehetetlenség tükröződött. Mintha mindenképpen meg akarta volna akadályozni, hogy a szőke lány elnyerje bármelyikünk bizalmát is.
- Nézd... - kezdtem lassan, határozottan. Úgy beszéltem, hogy mindenképpen megértse, amit mondni akarok. - Egy ideje megbíztam valakiben, akiben senki más szerint nem kellett volna. A csapat többi tagja mind tapasztaltabb, talán megfontoltabb is nálam, és ők mind azt mondták, hogy az illető valószínűleg átvág mindenkit. Lehet, hogy így van. Nem tudhatom biztosra. Csak azt tudom, hogy ha nem bízom meg senkiben, akkor előbb utóbb magamra maradok. És inkább vállalom a kockázatot, hogy mások árulnak el, minthogy végül saját magamat kelljen meghazudtolnom.
Chris megforgatta a szemét, de nem szólalt meg. Az adrenalinlöket, ami a monológom alatt egyre csak fokozódott bennem, felbátorított, és a tűz mellé lépve közöltem a döntésemet.
- Holnap hajnalban indulunk. - a hangom olyan ridegen csengett, hogy még saját magamat is megleptem. Most először éreztem magam annak a vezetőnek, kiről már régóta úgy gondoltam, sosem lehetek. De mikor senki nem ellenkezett, Sofia pedig még bólintott is, egyre inkább kezdtem úgy érezni: a helyes döntést hoztam.
Egész éjjel a támadást terveztük. Sofia egész éjjel egy fa ágain gubbasztott, majd mikor lejött, megállapította, hogy az őrségváltás csupán annyiból áll, hogy a raktárépület négy sarkán, és az emeleten strázsáló őrök kétóránként helyet cserélnek. Ez pedig csak megerősített a tudatomban, hogy  ezen az állomáson valóban nincsenek sokan, tehát hihetünk Madge-nek. Mia megmutatta a vázlatot, amit az épületről készített, Madge pedig megosztott velünk mindent, amit tudott. Ötletek merültek fel, míg végül kialakult a pontos terv. Tudtuk, hogy legjobb esetben is háromszor annyian vannak, mint mi, de azzal is tisztában voltunk, hogy muszáj megszereznünk az épületben tárolt készleteket. Mind tudtuk, hogy nem csak a mi csapatunk esküdött föl az Elite Band ellen, de elhanyagolhatóan kevesen vagyunk a szervezettel szemben, akkor is, ha most némileg hátrányba kerültek. Meg kellett nyernünk magunknak ezt a központot, tudatnunk kellett velük, hogy igenis van valaki, aki fellép ellenük.
Itt voltunk mi, pár mérföldre az épülettől, olyan harcra készülve, amiről tudtuk, milyen kockázatos. És amint a fekete égbolt szürkülni kezdett, eloltottuk a tüzet és elindultunk a csatamező felé. Mert tudtuk, hogy ez az, amit tennünk kell. Kockáztatni akkor is, amikor megmaradhatnánk a biztonságot jelentő rejtekünkben. Kockáztatni, mert tudjuk: az árnyékból nem lehet megnyerni a csatát... 

25 dal az életemről, avagy visszatértem

Sziasztok!:)

Tudom, elméletileg a Fekete rózsa története már nem "üzemel", legalábbis nem az én kezeim alatt. De itt jön a de... az én egyik kedvenc szavam :D

Az a helyzet, hogy egy éjszaka elvarázsolt az én imádnivaló tündérkeresztanyám, és ettől megszállt az ihlet... igen, tudom, hülyeség, de rájöttem, hogy sok ötletem van a folytatásra, és szeretném is tovább vinni a történetet, szóval... Hana és az MS13 csapata nemsokára visszatér, hogy végleg leszámoljon a rosszfiúkkal... Ez most úgy hangzott, mint egy rossz reklám... :D

De most!

Nagyon nagyon, és még annál is jobban meg akarom köszönni a PSA csodás írónőjének, Zsófinak hogy kihívott erre a játékra, és hogy pont te! Azta!:D (Nem azért, de el tudjátok hinni? Kicsit sem vagyok a blogja mániákus rajongója, áh, dehogy!:D)

1. Egy dal, ami a gyerekkoromra emlékeztet:

Ma van a szülinapom

Gyakorlatilag még mindig gyerek vagyok, de a szót szűkebb értelemben véve...

Minden. Egyes. Szülinapon. Mindegy, hogy kié, hogy hol voltunk, iskolában, otthon vagy akár a parkban, ezt muszáj volt elénekelni. Ha szóba jött az alma együttes, még akkor is, ha épp senkinek nem volt szülinapja, mert nekem remek volt a hangulatom-tom-tom-tom... :D

2. Egy dal, ami az exemre emlékeztet:

-

Bocsi skacok, de az érett 14 éves fejemmel nem hiszem, hogy annyira ciki, hogy még nem volt kapcsolatom. Tudom, ma már a 9 éves kislányok is vagy tízezer exet tudnak maguk mögött, de én nem ilyen vagyok. Úgy gondolom, nem akarom elsietni a dolgot, és amikor majd tényleg találkozok valakivel, aki megdobogtatja a szívem (jajj de nyálas) az akkor lesz, mikor elég érettnek tartom magam rá.

3. Egy dal, ami a szüleimre emlékeztet:

Varázsszavak

huhh... Sok dal van, amit hozzájuk tudok kötni, de a legtöbb inkább külön-külön... elsőként ez a dal jutott eszembe :D

Nem is olyan régen (tudni kell, hogy mi a kocsiban szinte mindig zenét hallgatunk) apa kiírt pár számot egy cédére. És rátett ilyen full modern számokat, mi meg csak néztünk... és kiderült, hogy tetszik nekik! Anya még táncolt is... :D

Esküszöm, olyan szüleim vannak, mint senki másnak!<3

4. Egy dal, ami megnyugtat:

Once Upon a Time (Snow White and Prince Charming)

Gyerekek... azt tudni kell rólam, hogy hatalmas Egyszer volt, hol nem volt rajongó vagyok, egyszerűen imádom a sorozatot, és ez a szám... Alapjában véve is rajongok a zongoraszámokért, de ez a dal egyszerűen... Mindig emlékeztet rá, hogy létezik a boldog befejezés, és ha valaki igazán szeret téged akkor mindig megtaláljátok majd egymást (I will always find you... van itt még OUAT rajongó rajtam kívül, aki vette az adást? :DD)

5. Egy dal, ami számomra fülbemászó:

All About That Bass

Ne haragudjatok, de... az a helyzet, hogy én ezt a számot kifejezetten nem szeretem. Nem Meghan Trainor-ral van bajom, nem is tudom miért, de... nem...

A baj az, hogy elég egy perc, és belemászik a fejembe. Egész nap ott van, ha nincs szerencsém, egész héten... pff... na akkor már végképp idegesítő számomra...

6. Egy dal, ami a legjobb barátomra emlékeztet:

Minions

Újra csak sok dal van, ami rá emlékeztet, de erről az első pillanattól kezdve ő jut eszembe :D

Nem is feltétlenül a dal miatt, inkább a minyonok után:D

Mert ő az én minyonom :'D

7. Egy dal, ami a nyárra emlékeztet:

Love is the name

Nem tartozik a kedvenc dalaim közé, de szerintem Sofia kihozta belőle a legtöbbet, és nekem tetszik. Fülbemászó dallam, lüktető ritmus... és valamiért a telefonom is mindig ezt dobta ki a Balaton parton, így nem csoda, ha a nyárra emlékeztet engem.

8. Egy dal, ami az első szerelmemre emlékeztet:

-

Amennyiben az ovis marhaságok, vagy "belezúgni" egy tinisztárba nem számít a szerelemnek, sajnos egyelőre ide sem tudnék semmit sorolni...

9. Egy dal, ami reményt ad:

Mire vársz

Huhh... imádom ezt a lányt. Elképesztően gyönyörű és erős hangja, ettől a daltól pedig tényleg odáig vagyok... :)

10. Egy dal, ami a kedvenc bandámtól van:
Ébredj és élj

Hát... igazából nincs kedvenc bandám, így őket sem mondanám annak, de ez a dal... szép emlékeket idéz bennem, úgyhogy kicsit variáltam az alcímmel, és az "egy dal a kedvenc bandámtól" helyett inkább a "kedvenc dalom egy bandától"-ra változtattam :D

11. Egy dal, ami a kedvenc filmemből van
Changing Heart

Igazából a kedvenc filmjeim listája igen változékony... Van, hogy hónaponta más filmekbe szeretek bele, a Brooklyn című film valahogy mégis megmaradt a fejemben. Talán csak azért, mert az egész annyira más, mint azok a filmek, amiket szeretek, de az biztos, hogy ez a mozi jó ideig fent marad a toplistámon. 

12. Egy dal, amit legutoljára hallgattam
Uncover

Imádom... és tényleg elég sokszor szól a fülhallgatómban...

13.Egy dal, ami egy olyan barátomra emlékeztet, akivel már nem vagyok jóban
-

Ez nem tudom, hányadik pont, amire nem tudok dalt írni, de az az igazság, hogy nincs igazán olyan barátom, akivel nem vagyok jóban. 

14. Egy dal, ami a szerelmemre emlékeztet
Thousand Years

Na, kicsit itt is szabadabban értelmeztem a szerelmem szót, és inkább olyan dalt választottam, ami (szerelmem híján) magát a szerelmet idézi fel bennem :D

15. Egy dal, amit szívesen eléneklek
Bring Me the Night

Aaahw <3

16. Egy dal, ami megsiratott
Hurts Like Hell

Hüpp... :'( 
Bármilyen boldog pillanatomban is hallgatom ezt a dalt, egyszerűen elszomorodom tőle... Eszembe juttatja, hogy minél jobban szeretünk valakit, annál jobban fáj az elvesztése...
Nyilván nem csak emiatt van, de fő kiváltó oka az is, hogy rólam tudni kell, hogy habár hatalmas hülyeség is, de úgy tudok kötődni egy-egy film/sorozatbeli karakterhez, mintha személyesen is ismerném. Ezt a dalt hallgatva pedig akaratlanul is eszembe jut Francis a Reign-ből, a Teen Wolf Allison-ja, vagy épp Emma és Hook folytonosan utolsónak hitt kézszorításai az Egyszer volt, hol nem voltból, ami egyszerűen... ahw... :'(
(Tudom, hülyeségnek tűnik, de ilyen vagyok :D)
És tegyük hozzá, hogy a dal is gyönyörű...

17. Egy dal, amitől táncolni támad kedvem
This One's For You

Szép emlékek... meg a busz hátsó üléséről hallott irtó hamis tugedőőőr-ök... :''D

18. Egy dal, amit szeretek, de csak ritkán hallgatok
One Call Away

19. Egy dal, ami első a lejátszási listámon
Treble Heart

Habár azóta sem sikerült letisztázni, mit jelent pontosan a treble szó, egyszerűen imádom a számot...

20.Egy dal, ami utolsó a lejátszási listámon
We Don't Talk Anymore

Félreértés ne essék, csak a W betű miatt került az utolsó helyre. Rengetegszer hallgatom, és tényleg nagyon szeretem ezt a dalt :D

21. Egy dal, ami jelenleg a kedvencem
When We Were Young

Tudom, még csak szeptember van, de... ez a dal felidézi bennem, miért nem várom a júniust... és mégis imádom :)

22. Egy dal, amit valaki énekelt nekem
-

Ne haragudjatok, ez a negyedik, hogy nem tudok dalt sorolni (és ez így már csak 21 dal), de úgy érzem, van még időm arra, hogy ezeket a helyeket majd kitöltögessem :D

23. Egy dal, amit ki nem állhatok
What Do You Mean?

Ne haragudjatok... Tudom, Justin Bieber nagy kedvenc, de belőlem nem igazán szokott kiváltani semmilyen reakciót, pár dalát azonban nagy ívben kerülöm, mert a falra mászok tőlük... ilyen ez a szám is... Egyszerűen, nem...

24. Egy dal, amire a barátommal táncoltam
Summer

Farsangi bulin. Barátokkal... :''D

25. Egy dal, amit ha egész nap hallgatnék, akkor sem unnám meg
Memory

Imádom <3

Az én kihívottjaim:

Varga Nikolett
Tini Castillo
Bogi

III.Fejezet-Az ellenségem ellensége

"Az ember nem kényszerítheti magát arra, hogy bízzon. Így hát az összes kételyt bele kell pakolni egy kis dobozba, és el kell ásni jó mélyre, majd meg kell próbálni elfelejteni, hogy hova. Az én problémám az, hogy az elásott doboz olyan, mint egy viszkető seb: nem tudom megállni, hogy ne vakarjam fel újra meg újra." -Rick Yancey

Az utunk csöndben telt. Fogalmam sem volt, merre megyünk, de Mia javaslatára a metróalagutakban folytattuk az utat. Mindenki némán követett, még Adam sem szólalt meg, pedig ő végképp nem szereti, ha kiosztják, azonban most azt hiszem, elviselte, hogy vereséget szenvedett. Chris hivatalosan is a csapat része lett. 

Dél felé járhatott, mikor kiértünk az alagutakból. A reggeli kihagyása miatti korgó gyomrok ellenére is mindenki bírta a strapát, de most fáradtan, és a föld alatt összeszedett mocsoktól, és kosztól díszítve rogytunk le egy terebélyes fa alá. 

- Ennünk kéne valamit. - javasolta Sofia, mire Mia előkapott egy konzervet a táskából. - Valami táplálót.
- Sofianak igaza van. - bólintottam. - Keressünk valami éttermet, és együnk valami rendes ételt, aztán menjünk tovább!
- Persze Hana, hiszen minden második étterembe mocskos fiatalok járnak enni. - Adam még mindig nem engedett fel, így maró gúnnyal a hangjában beszélt hozzám. Persze én sem hagytam magam, rögtön visszavágtam, így egy újabb veszekedés kezdődött. Fel sem tűnt, hogy Chris már nincs a fa alatt. Hirtelen éles fütty szakította félbe a szópárbajunkat, így mind a négyen a hang irányába kaptuk a fejünket.
- Van egy tó pár méterre tőletek, a fák mögött. - kezdte Chris. Csak akkor tűnt fel, hogy egy erdőben lyukadtunk ki. - Egyesével megfürödhetünk, és aztán keresünk egy éttermet.
Mind bólintottunk, majd megbeszéltük a tervet. Először Mia, Sophia és én fürdünk, addig, hogy a fiúk lekössék magukat, keresnek egy jó rejtekhelyet a holmijainknak. Neki is kezdtünk mindennek, előkaptunk pár váltásruhát, meg azt a pár törölközőt, amit valahol összeszedtünk, majd a fiúk elindultak, és Mia is eltűnt fürdeni. Sophia valahonnan összeszedett egy almát, törökülésbe ült a fa alatt, majd a bicskájával elkezdte lehántani a gyümölcs héját. Gyors, és erős mozdulatokkal dolgozott, mint mindig.
- Hana! - körülbelül két perc múlva szólalt meg, mikor végzett az alma pucolásával. - Biztosan bízol Chrisben?
- Persze, miért? - kérdeztem, és én is leültem vele szemben.
- Nem találod furcsának, hogy pont most futott össze velünk? Egy bulin, ami hemzsegett az Elite Band-esektől... - Sofia szavaiban volt igazság, de úgy éreztem, mind ellenem szólnak. A megérzésem ellen. A megérzésem pedig az volt, hogy Christofer Provenzano jó ember. - Pont ott volt, mikor segítség kellett, pont akkor bukkan fel, mikor ennyire vagyunk az Elite Bandtől, pont jókor van pont jó helyen, és pont jó emberhez férkőzik közel!
- Ez még nem jelent semmit... - motyogtam magam elé, majd meglátva a közeledő Miat, Sophia is felpattant:
- Azért gondold meg! - majd elment, én pedig ott maradtam a pakolászó Mia-val, és az ezernyi kérdéssel a fejemben. Hamarosan Sofia közeledő alakja jelezte, hogy végzett. Én is a tó felé vettem az irányt, hogy megszabaduljak az alagútban összeszedett kosztól. Magammal vittem egy törölközőt, egy inget, meg egy nadrágot, és miután levetkőztem, belemerültem a tóba. Jó érzés volt, ahogy a hűsítő, tiszta víz áramlik körülöttem. Épp hogy a víz alá buktam, a sűrűből léptek zaja hallatszott. Önkéntelenül a part felé kezdtem evickélni, hogy magamhoz kapjam a törölközőt, de abban a pillanatban, ahogy megragadtam azt, a bozótból Chris ugrott elő.
- Christofer, most azonnal tűnj innen! - kiáltottam rá, úgy, hogy szinte magamtól is megijedtem. De őszintén... Éppen anyaszült meztelenül fürdök, ő pedig idetolja az orrát.
- Ne haragudj! - olyan gyorsasággal fordult meg, mintha most annyira zavarban lenne. Mindketten tudtuk, hogy élvezi a helyzetet. Akkor vettem csak észre, hogy két táska van nála.
- Nem rejtettétek el! - kiáltottam idegesen. - Baj van?
- Kapj magadra valamit gyorsan, mert megyünk! - magyarázta idegesen. Magam köré csavartam egy törölközőt, és villámtempóban öltözni kezdtem. - Adammal előre mentünk, és nem kaptunk szíves fogadtatást. Pár Elite Band-es szintén tábort vert előttünk. Mia ötlete nem csak nekünk tetszett meg! Szerencsére, mielőtt észrevettek volna, egy lány megelőzött. Közéjük ugrott, nekünk pedig volt időnk elmenekülni.
- Ismeritek?
- Nem, valami szélsőséges banda tagja lehet... - motyogta, én pedig készen lettem az öltözéssel.
- És ti ott hagytátok egyedül... - hangosan felsóhajtottam, majd átvettem tőle az egyik táskát.
- Elég jól elvolt, ahogy láttam... - Chris vállat vont és elindultunk vissza, a többiekhez.
- Menjünk vissza érte! - előbújt a tiszteletet követelő énem, és most úgy gondoltam, az a helyes, ha segítünk annak a lánynak. Hiszen az ellenségem ellensége az én barátom, nem igaz?
- Hana, én elhiszem, hogy te vagy itt a főnök, de csillagom, ők megvannak vagy tízen, mi pedig akkor is, ha az a lány segít nekünk, csak hatan lennénk. - a fiú felhúzott szemöldökkel indult a többiek felé, de visszarántottam.
- Christofer, tudod kihez beszélj így! - kiáltottam rá. - Én nem a sarkon álldogálok, most pedig te meg én visszamegyünk azért a lányért!
- Ahogy akarod... - motyogta, mire elindultam a táborhelyünkre, de még jól hallottam, ahogy hozzáteszi: - csillagom...
Visszaérve a többiekhez ledobtam, a táskát, majd intettem Sophia-nak.
- Mia, Adam, induljatok a cuccokkal délre, és a városnál várjatok meg bennünket! Sophia-val és Chris-sel megnézzük azt a tábort! - vezényeltem, mire mindenki megadóan biccentett. Mikor Mia és Adam felvette a cuccainkat, Chris irányítása alapján gyorsan megérkeztünk a táborhelyre, ahol már csak üres sátrak, és a banda holmija hevert.
- Na, kellett neki segítség? - tette fel a költői kérdést Chris, mire szúrós tekintettel végig mértem. Sophia javaslatára óvatosan elkezdtük végig járni a sátrakat, hátha találunk felhasználható holmikat. Miután végeztünk a széthagyott táskákkal, amikben csak egy kis élelmet találtunk, a sátrakba indultunk.
- Azért elég hihetetlen, hogy egy tízfős gárdával egyedül elbánt... - motyogta mellettem Sophia, majd bebújt az első sátorba, én pedig a mellette lévőt vettem alapos mustra alá. Miután nyugtáztam, hogy semmi nincs bent, épp kifelé indultam volna, mikor valami hideg dolgot éreztem az oldalamnál.
- Most szépen, halkan elmondod, hogy hányan vagytok, és hogy kinek dolgoztok! - a hang egy lányhoz tartozott. Sejthettem volna, hogy nem ment el. Lassan az oldalamhoz néztem. Semmi esélyem nem volt menekülésre, így megpróbáltam a legnyugodtabban viselkedni.
- Te szerelted le az Elite Band-nek ezt a kis csapatát? - kérdeztem olyan nyugodt hangon, amellyel még magamat is megleptem.
- Látsz itt mást is?
- Ez esetben hárman vagyunk. Nem dolgozunk senkinek, egy MS13 nevű banda tagjai vagyunk. - mondtam. Igyekeztem megfordulni, hogy szemügyre vehessem a lányt, de csak akkor engedett, mikor befejeztem a mondatot.
- Ki a vezető? - kérdezte döbbenten. A pillanatot kihasználva gyorsan megpördültem.
- Szerény személyem, Hana Riina. - tetőtől talpig végig mértem a szőke lányt. Markáns arcát rögtön az eszembe véstem, tekintettel arra, hogy milyen ügyesen leszerelte ezeket az embereket egyedül. - És benned kit tisztelhetek?
- A nevem Madge.
- Skacok, társaságunk van! - kiáltottam, mire mindketten a sátorhoz sereglettek. Sophia és Chris is egy-egy fegyvert szorongatott, mire rájuk kiáltottam.
- Arra nem lesz szükség!
- Ellenségem ellensége... - kezdte Madge, de én fejeztem be.
- Lehetne a szövetségesem!
- Milyen jó, hogy nem csak én gondolom így! - Madge felrántotta a szemöldökét, és elmosolyodott.

És akkor még nem is tudtam, hogy milyen hatással lesz is ő ránk...

II.Fejezet-A hiányzó láncszem...

 "Az embernek néha szüksége van egy térképre. Nem egy olyan hely térképére, ahol még sosem járt, vagy ahol gyakran megfordul, egy olyan hely térképére van szüksége, ahova soha többet nem tud elmenni. Egy térképre, amely bizonyítja, hogy a hely mindig is létezett, és nem csak álom volt a múltja. Egy térképre, amely biztosíték rá, hogy a hely ilyen marad, és amely megszabadítja a jövőt a reménytelenségtől."

Sofia Buscetta

Hana-ról már több órája nem hallottunk semmit. Mia idegesen rágcsálta a körmét, Adam szótlanul üldögélt egy fa tövében, én a hideg földön feküdve bámultam a csillagokat. Százegy, százkettő, százhárom... Jó ideje számolgattam őket magamban. Próbáltam kizárni mindent, hogy még csak ne is gondolhassak azokra a dolgokra, amiket képzeltem volna. Számtalanszor lejátszódott a fejemben a jelenet, mikor Hana segítségért kiabál, de senki nem hallja. Nem régen csöppent bele ebbe a világba, nincs akkora gyakorlata, mint nekünk. Abban sem vagyok biztos, hogyha meg kéne ölnie valakit a saját érdekében, megtenné-e. Iszonyatosan aggódtam, de közben nagyon ügyeltem arra, hogy ezt senki ne láthassa. Egy magamfajta embernek az a legrosszabb, ha nem tehet semmit. Ha ölbe tett kézzel kell arra várnia, hogy mi fog kisülni ebből a helyzetből. Ha tudja, hogy nem tehet semmit. Többször indultam volna Hana után, de Adam mindig vissza tartott. Senki nem tehette volna meg. De ő valahogy más volt. Neki nem lehetett nemet mondani. Neki nem akartam nemet mondani. 

Mikor felnéztem, ő állt mellettem. Lassan leült a földre, és átkulcsolta a térdét a kezével. 

- Nem fogod megunni őket, ugye?

- Hiszek bennük... - motyogtam halkan, és nagyot sóhajtottam. Ő is ezt tette.

- Semmi nem változott azóta, hogy megölték őket. - megrántotta a vállát. Mintha mindegy lenne. Két éve történhetett, mikor apával és Adammel kint gyakoroltunk a mezőn. Akkor jöttek ők. Az Elite Band tagjai egy Rose nevű lányt kerestek. Lemészárolták a fél falut, vele együtt a családunkat is. Mi ketten elbújtunk. De mindent láttunk. Végignéztük a szeretteink halálát. Ez mindkettőnknek megkeményítette a szívét.

- Semmi nem változott? - felültem, hogy jobban láthassam az arcát. - Adam... Ezért nem engeded, hogy Hana után menjünk?

- Nem akarom, hogy még egyszer végig kelljen néznünk azt, ahogy meghal valaki, akihez kötődtünk. - halkan beszélt. 

- Adam, nem vagyok már kislány! Meg tudom védeni magam! Meg tudom védeni a csapatot is! - lassan guggoló helyzetbe kerültem, így az arcunk egy magasságba került.

- Lehet hogy azt hiszed, de még védelemre szorulsz. Megígértem apának, hogy megvédelek... - mélyen a szemembe nézett. A szavai hallatára újra kislánynak éreztem magam. Törékeny, védelem nélküli kislánynak. Ökölbe szorítottam a kezem, és az ujjaimat végigcsúsztattam az övemben lapuló tőr hideg pengéjén. Éreznem kellett, hogy erős vagyok. Hogy az idők változnak.

- Igen Adam... Talán meg kell védened... de nem a külvilágtól... hanem magadtól! 

Hana Riina

Még akkor is rohantam, mikor a táborhelyünkre értem. Először az alvó Adam-et láttam meg, nem messze tőle ott feküdt Mia is. Csak Sofiat nem láttam. Nagyot sóhajtottam, és ledobtam egy bokor tövébe a cuccaimat.

- Hana! - megpördültem, ahogy meghallottam Sofia hangját, valahonnan fentről. Egy fa ágán ült, a kezével átkarolta a térdét. - Hana, mit csináltál ennyi ideig? - a kérdést persze megválaszolatlanul hagytam, mire egyik kezével megragadva az ágat és leugrott mellém.

- Aggódtunk érted! - mélyen a szemembe nézett, féltem, hogy belelát a lelkem legmélyébe is. - Oh, ne már! Ne mond hogy összejöttél valakivel! Hana, ne csináld!

- Csst! - a kezemet Sofia szájára tapasztottam, mire elhallgatott. - Már befejeztem! Semmi komoly nem történt!

- Semmi komoly, mi? - grimaszolva sóhajtott. - Nehéz eset vagy! A többieknek ne mondd el!

- Eszemben sem volt... - megrántottam a vállam.

- Pontosan mi történt? - letelepedett a fa tövébe, én pedig mellé ültem.

- A pasi valahogy rájött, hogy be vagyok drótozva. Tudott a csapatról is, állítása szerint olyan, mint mi. Csatlakozni akart... - motyogtam.

- Te meg lefeküdtél valakivel, aki a csapattársunk lehetett volna. - Sofia felhúzta a szemöldökét. Megráztam a fejem, de ez nem érdekelte. - Aztán faképnél hagytad. - most már bólintottam. - Gratulálok!

A körmömet kezdtem vizslatni, amikor Mia és Adam is felült.

- Hol voltál Riina? - Mia idegesen állt elém, de mikor szólásra nyitottam volna a számat, Sofia belém fojtotta a szót.

- Hana eltévedt, miután belelökték a medencébe, és tönkrement a felszerelése! - hazudta. Adam felnevetett. Talán nem is aludt, és mindent jól hallott.

- Csináljunk reggelit! - álltam fel a földről.

- Tüzet gyújtok! - vonta meg a vállát Adam.

- Én meg leszaladok a sarki boltba venni előre kész husikát! - gügyögött magában Sofia. - Pénzünk sincsen!

Kicsit úgy éreztem, mintha Sofia berágott volna Adamre. Bár teljesen igaza volt, mert már elfogyott minden pénzünk. Általában ha nagy szükségünk volt rá, legtöbbször Adam szerzett valahonnan, mi a lányokkal inkább bármilyen furcsa is, a némi kis zenei tehetségünket kamatoztattuk. Én tudtam gitározni, Sofia énekelni, Mia-nak pedig vérében volt a ritmus. Így szerezhettünk annyi pénzt, amennyire szükségünk volt.

- Megyek, keresek valamit! - ezzel megragadtam egy dárdát, a csapatunk egyetlen fiú tagja talán tegnap faraghatta őket unalmában. A lábam alatt folyamatosan zörgött az avar, így beletelt egy kis időbe, míg találtam egy fácánt, amit nem sikerült elijesztenem. A vállam fölé emeltem a hosszú botot, mikor valahol mögöttem, szintén megzörrentek a száraz falevelek. Rögtön magam mögé kaptam a tekintetem. Magas alakkal kerültem szembe. Összeszorított állkapoccsal tűrtem a tekintetét, a szívem mégis egyre jobban, gyorsabban dobogott, kapkodva nyeltem a levegőt.

- Hogy találtál meg? - kérdeztem remegő lábbal.

- Mikor leugrottál felébredtem. Egyszerű volt követni téged. - Chris megrántotta a vállát. - Miért mentél el?

- Hülyeséget csináltam. - visszanéztem, ellenőrizve, hogy elillant-e a reggelink. Persze, hogy el. 

- Mégis mi volt hülyeség? - közelebb lépett, így újra éreztem őt. - Hiszen nem is volt semmi...

- Na, erről beszélek! Hogy nekem nem volt semmi! - kiáltottam fel.

- Te léptél le! - csönd ült közénk.

- Küldetésem van... - motyogtam halkan.

- Nekem is lenne! Ha hagynád...

- Nem jöhetsz velünk Chris! - előre léptem, de utánam kapott. A keze végigsiklott a hátamon. Először az anyajegynek tudtam be a gesztust, és nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

- Tudod mit? Menj... majd lesz ami lesz... - elengedett. Nagy levegőt vettem, és elindultam volna, mikor eszembe jutott valami. Túl könnyen hagyta, hogy elmenjek.

- Chris! - megpördültem, és a hátamhoz kaptam. egy mozdulattal lerántottam a kis nyomkövetőt, és hozzávágtam.

- Ne gyere utánam! - kiáltottam, majd hátrálni kezdtem. Ő ugyanakkor mozdult, mint én, de túl gyorsan ahhoz, hogy ne keltsen bennem félelmet. Egy másodpercbe sem telt, mire az ijedtségtől felgyorsított mozdulatokkal előkaptam a batyumból egy bilincset, és az egyik végét Chris kezére kanyarintottam, miközben hátratekerem a kezét, a másik végét pedig a legközelebbi fa törzsére erősítettem.

- Maradj veszteg! - ismételtem meg magam határozottabban. Sarkon fordultam, de utánam kiáltott.

- A kulcs? - erre elhajítottam a kis kulcsot, a hang alapján valahol a fa lombkoronájában landolt. 

- Hana, az ég szerelmére, ne menj már el! - egy pillanatra megtorpantam. Tudtam, hogy nem hagyhatom itt, mégsem akartam visszafordulni.

- Kérlek Hana, ugyanaz a célunk! - szavaira lehunytam a szemem, és időt hagytam magamnak, hogy a végtagjaim befejezzék az eszeveszett remegést. - Segíthetnék! Neked, a csapatnak, kettőnknek! Ami tegnap este történt neked is, és nekem is többet jelentett, mint a semmi! Tudom, hogy te is többet éreztél! Mert hasonlítunk! Nézz vissza! Tudod, hogy egyikőnk sem az igazi énjét mutatta tegnap. Próbáld meg megismerni az igazi énem! Nézz vissza, ha nem másért, azért, hogy eggyel közelebb kerülj a célodhoz! - valami kattant. Megpördültem. Chris egy drótszállal kinyitotta a bilincset. Közelebb lépett, és megszorította kezem. - Engedd, hogy segítsek! 

- Na, mit mondasz? - Chris nem tágított. Olyan kitartóan nézett a szemembe, mintha csak azt remélné, hogy ha elég sokáig szuggerál, megadom magam. De mégis, mintha számára megállt volna az idő. Nem vette észre, hogy mennyire idegesít azzal, hogy a pillantásával feszegeti a magán szférám határait. Valahogy olyan volt ez, mintha Chris egy öreg, rozsdás lakatot akarna feltörni, ami a naplómban rejtegetett titkaimat védi. Pont ugyanolyan lehetetlen, mint komolyan, őszintén behatolni a lelkem mélyébe.
- Hana! - megfogta mind a két csuklómat, és a mellkasához szorította őket. Nem éreztem, hogy a szíve gyorsabban dobogott volna, mint másoké, de nem mertem a szemébe nézni. Ha más helyzetben így lefognának, tuti, hogy rég azon mesterkednék, hogyan rúgjam fejbe az illetőt. A kínos érzést, miszerint nem tudok szabadulni, most is éreztem, de épp akkor nem a veszély miatt akartam elmenekülni. Valami más, szorongatóbb érzéstől kellett szabadulnom.

- Én... nekem... idő kell! - motyogtam, felsóhajtott, de a szorításból nem engedett. Rángatni próbáltam a kezem, de nem sikerült semmilyen eredményre jutnom. Nem is erővel tartott vissza, olyan gyengéden markolta a csuklóm, ahogy csak lehetett, mégis erősen szorított.
- Kérlek! - indulatosan ejtette ki ezt az egy szót, mégsem volt benne semmi arra utaló jel, hogy a következő pillanatban bármi meglepő, vagy erőszakos dolgot tenne.
- Nem én döntök Chris! - kiabáltam, és kitéptem a jobb a kezem, mire ő elengedte a másikat is. Az elmúlt napok alatt felfejlődtem arra a szintre, hogy szemrebbenés nélkül tudnék hazudni. Ahogy most is tettem. Jól tudtam, hogy ha én úgy döntenék, Sofia és Mia talán habozás nélkül elfogadnák a javaslatom, Adam is belemenne egy kis unszolásra. Hiszen én gyűjtöttem össze őket. Mondhatnám, hogy én vagyok a csapat vezetője, senki nem róhatna meg érte, akkor sem, ha ez igazságtalan lenne a többiekkel szemben.
- Hát akkor ki? - Chris talán felfedezett egy párat a hazugságom jeleiből, ezért a hangja egy árnyalatnyival sötétebbre váltott.
- A... A csapat! - nyögtem ki nagy nehezen. - A csapatnak kell meghoznia a döntést.
- Ez a csapat akkor is ott volt, mikor egy Elite Band-esektől nyüzsgő buliba mentél? - kérdezte gúnyosan.
- Ott voltak a mikroportomban, amit te kitéptél a fülemből! - én is gúnyolódni kezdtem, bár az én hangszínemmel ez inkább hisztinek hatott.
- Bocsáss meg hogy megmentettelek! - kiabálta már sokkal hangosabban. - Igazán nem akartam, legközelebb nem teszem.
- Óh, hogy most te vagy a hős lovag, elnézést! És mégis kitől mentettél meg te szájhős, mi? - beugrott egy jelenet még a sikátorból, mikor tudomást szereztünk a buliról. - Magadtól Chris? Mert hogy azt hallottam, te voltál a készséges házigazda! Kicsit túl készséges...
- A francba, Hana, nem tudod, mennyi ideig tartott, amíg mondhatni beépültem, te pedig egyetlen felbukkanásoddal tönkretetted volna...
- Fogjátok már be és figyeljetek rám! - erőteljes, női hang kiáltására Chrissel mindketten Sofia felé fordultunk. Ott állt, egy tőrrel a kezében és látszólag elég mérgesen méregetett bennünket. - Már vagy öt perce itt szólongatlak Hana, te meg arra nem vagy képes, hogy megtisztelj a figyelmeddel!
Mielőtt bármit mondhattam volna, Sofia intett, hogy kövessük.
- Találkozni akartál a csapattal, hát rajta! - sziszegtem a fogaim között, mikor majdnem megérkeztünk a táborhelyünkre.
- Ez meg ki? - Mia érdeklődve kapta felénk a fejét.
- Mivel Hana nem jött, elmentem fogni valamit, de nézzétek mit találtam... - motyogta maga elé Sofia.
- Ez ki Hana? - Adam is lefagyott, és elképedve fordult felém.
- Chris. Tegnap este találkoztam vele, csatlakozni akar... - vontam meg a vállam. - Ellenvetés?
- Lássuk csak... - kezdte Mia. - Elhozol egy idegent közénk, akivel khrm... vannak ötleteim, mit művelhettél este, ez megmagyarázza a távollétedet... Aztán idejössz vele, és megkérdezed, hogy van-e ellenvetésünk. Lássuk csak... Sofia? Adam? Van?
- Mia, én... magam alatt voltam, de nem...
- Persze Hana! - nevetett fel Adam gúnyosan. - Magad alatt, aztán meg Chris alatt...
-Most fejezd be a sértegetést! - Sofia rögtön Adam felé fordult. - Hogy jössz te ahhoz, hogy sértegesd Hanat?
- Mert te jobb vagy? Te támogatnád Chris felvételét a csapatba? - kiáltott vissza Adam. Aztán az egymásnak ordibált mondataik összefolytak Mia kiabálásával, aki velem elegyedett szóbárbajba. Észre sem vettem, ahogy Chris kicsúsztat egy kést az övemből, és miután elkiáltja magát, hogy állj, elhajítja azt. A fegyver elsiklik Mia és köztem, majd kettészakítja a Sofia és Adam közötti teret is, és egy fa göcsörtös törzsébe fúródik.
- Ezt.. hogy a francba képzelted? - Adam kikapta a kést a fa törzséből, és fenyegetően megindult Chris felé. Egyetlen mozdulattal közéjük léptem, és miután a kés elsiklott az arcom mellett, rövid sebhelyet hagyva rajta, kilöktem a fiú kezéből a fegyvert.
- Chris jó harcos. Sokat tud az Elite Band-ről. - határozottan beszéltem. Hirtelen minden kétségem elillant Chrissel kapcsolatban, és hogy jó döntés-e az, ha felvesszük őt a csapatba. - És igen Mia, talán történt valami tegnap éjszaka. Valami, ami talán nem is az, aminek gondoljátok. De ez most nem fontos. Mert megtanultam félre tenni az én érdekeimet. A mi, a csapat érdekeit ezek elé helyezni. Úgyhogy a Chrissel való kapcsolatunknak ezzel vége. Azt akarom, amit ti. Amit mi mindnyájan, Chrissel együtt. Őt pont ugyanúgy tönkretették, mint bennünket. Tényleg megfosztanátok őt a lehetőségüktől? Tényleg képesek lennétek erre?
Senki nem szólalt meg. A kést Chris kezébe nyomtam, majd pakolni kezdtem.

- Köszönöm! - kiáltottam. - Indulunk tovább!

I.Fejezet- Remény

"Tudjuk természetesen, hogy a pislákoló fény fizikailag megmagyarázható, mégis, ha az égre nézel, varázslatot látsz. Mindennapos csodát, amit mégsem vesz észre mindenki. Nekem ez segít megtalálni a reményt. Amiben hihetek. Mindenki hisz valamiben. Valamiben, amibe muszáj foggal, körömmel kapaszkodnia, mert ha már az sem tartja, lezuhan a kétségbeesés szakadékában. Az emberek többsége elhagy, vagy megbánt. Tárgyakhoz nem érdemes kötődni, mert azok is eltűnhetnek. De az ég... Akármi történik, az ég mindig ott lesz a fejed fölött a maga tisztán ragyogó csillagaival. A maga ragyogó csodáival... -Sofia Buscetta (Fekete rózsa)"

Próbáltam mindent kizárni a fejemből. Nem érdekelt, hogy épp mi történik körülöttem, igyekeztem csak a kezemben tartott pisztolyra koncentrálni. Meg kellett szoknom, hogy nem riadhatok vissza a gyilkolástól. Ilyen időszakban nem. A mellettem álló Sofia is fegyvert tartott a kezében, bár ő sokkal könnyebben, fél kézzel, kicsit oldalra fordulva állt, míg én két marokra fogtam a pisztolyt, miközben erősen koncentráltam a célpontra. Képzeld azt, hogy ez egy bábu... mondogattam magamnak, és így sikerült meghúznom a ravaszt. A hungarocell két darabban hullott a földre, pontosan középen találtam el az alakot. Ezúttal tényleg csak egy bábu volt, bár a kezem remegését csak pár nagy levegővétellel tudtam leállítani. Levettem a fejemről a fejhallgató szerű hangtompítót, a szemüveget is a kezembe vettem, majd egy határozott mozdulattal ledobtam egy kis asztalra. Sofia is ugyanezt tette, noha sokkal nagyobb gyakorlattal. Az ő keze nem remegett, az arcizmai sem rángatóztak úgy, mint nekem.

- Hana! - kicsit oldalra döntötte a fejét, és az újra remegni kezdő kezemre bökött.

- Meg fogom szokni. Csak még... Még idő kell! - mintha elhitte volna, amit mondok, megrántotta a vállát, és leült Adam mellé. Testvérek, mégsem hasonlítanak. Valahogy az embernek sosem jutna róluk eszébe, hogy egyáltalán rokonok. A megismerkedésünkkor inkább egy párnak gondoltam őket, bár ezt azóta sem vallottam be egyikőjüknek sem. Adam fel sem emelte a tekintetét, mikor a húga mellé telepedett egy öreg fa tövébe. Valamit faraghatott, mert egy fabot, és egy bicska volt a kezében. Már többször láttam őket így ülni. Sofia a tarkójára fonja a kezeit, és a csillagos eget bámulja, míg Adam komoly képpel, csak a két tárgyra koncentrálva szöszmötöl. Legtöbbször totemeket farag, vagy fegyvereket, habár a továbbindulásunkkor mindig eldobja őket. A Buscetta testvérpárt ismerem a legjobban a csapatunkból. Nem sokkal azután találtam rájuk, hogy megszületett a döntés, miként felszámolom az Elite Band tagjait. Ők léptek be először a csapatba, az MS13-ba. Adam fontos kapcsolat nekünk, ugyanis rengeteg fegyvert szerez a támadásokhoz. Sofia... Sofia nélkülözhetetlenné vált. Nem csak a személyisége nélkül nem lenne igazi a csapat, de az összecsapásokban is elbuknánk nélküle. Rugalmas, atlétikus termet, így olyan könnyedén mozog, ahogy csak lehet. Egy igazi amazon, talán régebben tud harcolni, mint beszélni, vagy járni. 

Odébb léptem, így a fa másik oldalán gubbasztva megláttam Miat, aki megint valami műszert nyomkodott. A lány hihetetlenül eszes, ráadásul ereje sincs kevés. Eddig két fegyverraktár készletét tudtuk megkaparintani amiatt, mert a lány feltörte a rendszert, ezáltal hozzáfért minden fontos információhoz. Az alaprajzhoz, az épület gyenge pontjaihoz, az őrségváltáshoz... Mia alig egy hónapja csatlakozott a csapathoz. Még mindig szinte jelentéktelenül kevesen vagyunk az Elite Band-hez képest, de úgy érzem, már haladunk. Három várost kutattunk fel eddig a bandaháborúk áldozatainak árváit keresve, és még nem végeztünk. Ha kell, megállás nélkül fogjuk bejárni egész Amerikát. A többiekben is pont úgy tombol a bosszúvágy, mint bennem. Sofia és Adam az apjukat, Mia a nővérét, és az édesanyját is elvesztette az Elite Band támadásai során, így talán rokonlelkek is vagyunk. 

Ma épp New York mellett vertünk tábort éjszakára, de egyikünk sem tudott aludni. Mia új programokon, taktikákon fáradozott, Adam egyszerűen csak nem akart aludni, én inkább gyakorlásba fojtottam a félelmem, Sofia pedig mosolyogva fürkészte az égboltot. Úgy döntöttem, mellé ülök, így a fa alatt már hárman foglaltunk helyet.

- Tudod... - kezdtem halkan, majd felé fordultam. - Nem értem, hogy miért pont a csillagok érdekelnek ennyire. Minden este ezt csinálod. Kiülsz, és bámulod őket. Pont a csillagokat. Egy olyan lány, mint te, mi érdekeset talál bennük?

Furcsállva rám nézett, aztán nagyot sóhajtott. Adam is felnevetett, mire értetlenül kezdtem fürkészni az arcukat.
- Teljesen mindegy, hogy az ember olyan, mint én, vagy egy rózsaszín ruhácskában járó hercegnő. Tapasztalat és személyiség ide, vagy oda, egy valahonnan tudni lehet, hogy valakinek tiszta szándékai vannak-e. Ha napról napra le tudja nyűgözni őt a csillagok tiszta ragyogása, akkor - ha talán mélyen legbelül is - , de van benne szeretet. - Sofia pár másodpercre elhallgatott. - Tudjuk természetesen, hogy a pislákoló fény fizikailag megmagyarázható, mégis, ha az égre nézel, varázslatot látsz. Mindennapos csodát, amit mégsem vesz észre mindenki. Nekem ez segít megtalálni a reményt. Amiben hihetek. Mindenki hisz valamiben. Valamiben, amibe muszáj foggal, körömmel kapaszkodnia, mert ha már az sem tartja, lezuhan a kétségbeesés szakadékában. Az emberek többsége elhagy, vagy megbánt. Tárgyakhoz nem érdemes kötődni, mert azok is eltűnhetnek. De az ég... Akármi történik, az ég mindig ott lesz a fejed fölött a maga tisztán ragyogó csillagaival. A maga ragyogó csodáival...
Hosszú csend telepedett közénk. Nem tudtam, mivel törhetném meg. Hiszen engem is lesokkolt, amit Sofia most mondott. Ha az ember ránéz, elsőre talán valami tökéletesen működő gépezetet lát, de ha jobban megismered, a felszín alatt egyszer csak észreveszel egy lányt. Egy lányt, aki talán mindannyiunknál törékenyebb.
- Nem értek egyet... - motyogta Adam.
- Miért? - gyorsan csúszott ki a számon a kérdés, egy pillanatra a fiú is rám kapta a tekintetét, majd újra felnevetett.
- Nem sétál el minden ember az életedből. Van aki marad. - Adam nagyot sóhajtott, és ő is az égre emelte a tekintetét.
- Te kibe kapaszkodsz? - kérdeztem halkan.
- Szerinted? - Adam ledőlt mellénk a fatörzsre, mindhárman az eget bámultuk. Sofia-ra pillantottam, aki még mindig mosolyogva fürkészte az eget. Lehunytam a szemem, hamar elnyomott az álom.
Reggel Mia ébresztett bennünket. Mindenki hamar összerázta magát, és tervünk szerint indultunk is tovább. Mind a négyen két táskát pakoltunk a vállunkra, hogy mindent vinni tudjunk. Szótlanul ballagtunk jó darabig, mikor Mia felvetette, hogy lerövidíthetnénk az utat, ha a régi metróalagútban mennénk tovább. Mivel egyikőnk sem nagyon szeretett volna sokat gyalogolni, hagytuk, hogy vezessen. Egy kis idő után sötét alagútban ballagtunk tovább. Tudtuk, hogy itt már nem közlekednek járművek, mégis halkan, odafigyelve lépkedtünk, hiszen egyikünk sem igazán látott a sötétben. Sofia-nak persze most is könnyebb dolga volt, én is rengeteget láttam bekötött szemmel gyakorolni, volt, hogy csak az ösztöneire hagyatkozva harcolt. Tudtuk, hogy nagyon figyelnünk kell, hiszen nem mi vagyunk az egyetlenek, akik inkább az árnyékba húzódva közlekednek, más bandatagok, vagy hajléktalanok is felbukkanhatnak. Már tíz perce gondtalanul haladtunk, mikor valaki megtorpant közülünk. Egy emberként követtük Sofiat.
- Jön valaki! - suttogta halkan. Tapogatózva mind a falakhoz húzódtunk, és másodpercek múltán valóban két alak közeledett, harsányan nevetve. Talán nem is voltak maguknál. Errefelé egyáltalán nem csodálom. Nem békés környék amin épp áthaladtunk.
- Este nem leszel ott? - röhögött az egyik alak, a hangja alapján még a 18-at sem tölthette be.
- Hülye vagy? - mindkét hang fiúhoz tartozott, két fiatal fiúhoz, akikből dőlt az alkohol. - Fenébe is, az esti bulin ott lesz csomó nyavalygó fószer, akik végig arról hablatyolnak, hogy nekik megölték a rokonaikat a bandaháborúban, nem bírnak rendes dumát lökni, akar menni a franc...
- De pia lesz! - röhögött a másik.
- Hallod haver, az Chris-nek mindig van! Beégett az agyamba az a házszám: a placc tizenkettes sarkán! - még az én orromat is megcsapta az átható bűz, ami belőlük áradt, mégis csöndben hallgattam a párbeszédet. A következő pillanatban valaki megbökte a könyököm, így követtem a többieket. Mia kinyitott egy ajtót, amin keresztül vakító fény áradt az alagútba. Gyorsan kiszökkentünk a szabadba, ahol kifújtuk magunkat.
- Innen nem sok van az állomásig, onnan egyenes út vezet San Diegoba...
- Mia! - kiáltottam fel boldogan. - Te nem hallottad? Abban a buliban lesznek olyanok, mint mi!
- És komolyan kockáztatunk ezért mindent? - Adam karba tette a kezét. - Nézd Hana, van egy tervünk, értem, hogy ez nagy lehetőség, de veszélyes! Ha ott nyomul majd az Elite Band? Akkor mit csinálsz?
Sofia és Mia is bólogatni kezdett Adam szavai hallatán.
- Csak holnap reggelig várjatok meg! 12 órát kérek! - könyörgően néztem rájuk, mind tudták, hogy nem fogom feladni.
Egy elhagyott városrészen húzódtunk meg a külvárosban. Egy egyszerű ruhát kaptam fel, ami alatt nem látszott, hogy be vagyok drótozva. A két srác azt is megemlítette, hol lesz a buli, és nagyon reméltem, hogy nem kell meghívó. Lassan eljött a nyolc óra, úgyhogy elindultam a hely felé. Kicsit fáztam, de nem érdekelt, csak arra koncentráltam, hogy megtaláljam a beszervezhető tagokat. Már messziről hallatszott az üvöltő zene, látszódtak a fények. Balszerencsémre a kapunál két magasabb férfi állt, akik a kezüket nyújtották, ahogy odaértem. Egyetlen dolgot tehettem, eljátszottam, hogy nem is vagyok magamnál, és nagyon, nagyon reméltem, hogy talán beengednek.
- Heló fiúk! - szándékosan dülöngéltem kicsit.
- Belépő? - kérdezték mély hangon.
- Az meg mi? - először a vállamat kezdtem rángatni, aztán idétlenül magas hangon nevetgéltem. A két fickó összenézett, de ahogy beljebb akartam lépni, elém álltak.
- Belépővel nem megy senki se ki, se be! - fenyegetően bámultak rám. Lassabban pislogtam, hogy még hihetőbb legyen a színjáték.
- Az istenért Riina, szereld le őket! - hosszú hajam miatt nem látszott a fülembe erősített mikroport, de én jól hallottam Miat. Ha az olyan egyszerű lenne... gondoltam.  Épp felkészítettem magam a néhány másodperc múlva bekövetkező vereségem fájdalmaira, mikor hirtelen bentről valaki megszólalt:
- Engedjétek be! - amint a két férfi elállt az utamból, megpillantottam a fiút. Barna haja volt, és szemében szinte bármelyik lány elveszhetett volna. Ő sem henyélhetett otthon sokat, mert a rövid ujjú pólója alól kilógó karján volt mit nézni.
- Köszike! - vigyorogtam az őrökre, aztán beléptem. Az udvaron mindenhol iszogató emberek álltak, bent pedig üvöltött a zene. Még mindig dülöngélve jártam, fent tartva a látszatot, miszerint nem vagyok magamnál. A fiú a kezembe nyomott egy pohár bűzölgő löttyöt.
- Legalább egy kortyot igyál, ha azt akarod, hogy elhiggyék, hogy egyáltalán valaha életedben voltál részeg!
Szúrós szemmel néztem végig rajta, és lehúztam két kortyot a szörnyű italból. Rögtön kivette a kezemből a poharat, és elhajította.
- A józanságodra azért szükséged lesz! - motyogta.
- A nevem Hana. - nyújtottam a kezem a fiú felé.
- Hülye vagy, álnevet kellett volna választanod! - csattant fel a mikroportban Mia.
- Christofer! - Chris megrázta a kezem, aztán közelebb hajolt, mintha megölelne. - Ne ijedj meg! - suttogta, majd egy mozdulattal kitépte a fülemből a készüléket, és összetaposta. - Ha jót akarsz magadnak, most elmész a mosdóba, és leszedsz minden drótot magadról.
Nem fenyegetően beszélt, mégis megijedtem. Összeszorított állkapoccsal néztem a szemébe.
- Segíteni akarok! Mosolyogj, ne legünk feltűnőek! - ő is elvigyorodott, én meg lassú léptekkel bementem a házba. Többen végigmértek, így gyorsítottam a tempón. Bezárkóztam a mosdóba, és gyorsan ellenőriztem, használható-e még a készülék. Miután meggyőződtem róla, hogy Chris teljesen tönkretette, kihajítottam a kukába. Két kézzel a csapra támaszkodtam, és megpróbáltam higgadt maradni. Honnan tudhatta, hogy be vagyok drótozva?
A fürdőben nem volt ablak, amin kimászhattam volna, így nem tudtam volna elmenekülni. Összeszedtem magam, és torkomban dobogó szívvel kiléptem a mosdóból. Chris már ott várt rám, aztán megragadta a karomat, és az emeletre vezetett. Egy szobáig meg sem állt, aztán ránk zárta az ajtót. Leellenőriztem, hogy szükség esetén ki tudnék-e ugrani az rajta, de azt a két métert bokatörés nélkül biztos nem tudtam volna megúszni.
- Mit akarsz? - kérdeztem ridegen.
- Pont azt, amit te. - mellém lépett, és bezárta az ablakot. - Leszámolni az Elite Band-del.
- Honnan tudod, hogy én mit akarok?
- Ugyan már Hana, tudom, ki vagy. Már sokat hallottam rólad! - kicsit hátrált, aztán nekitámaszkodott a falnak, és belekezdett. - Elvesztettem az egész családom a banda miatt. Megérdemlik a halált... Szeretnék csatlakozni.
- Nézd, én talán tényleg ezért jöttem, de nem dönthetek arról, hogy csatlakozhatsz-e. - az ajtó felé indultam, mire elkapta a kezem, és maga felé fordított.
- Hana, nem mehetsz el... - magához húzott, engem pedig elkapott a pillanat heve. Valami extázisba estem, amiből lehetetlen volt kikászálódnom. Fogalmam sincs, miért történhetett, hiszen még azt sem tudtam, hogy barát-e, vagy ellenség. Az illata, az érintése, a közelsége... Nem tudom, mi okozta, de megtörtént. Mikor megcsókolt, nem ellenkeztem. Erősen nyomta az ajkát az enyémhez, én pedig visszacsókoltam. Hátrálni kezdtem, őt magammal húzva. A falhoz nyomott, én pedig hiába akartam, nem tudtam ellenkezni. Alig pár perce csókolt, mikor feltűnt, hogy Chris keze már jó ideje a lapockám fölött időzik. Másnak ez fel sem tűnt volna, de én jól tudtam, hogy mi van a hátamon, ami ennyire lekötheti a figyelmét. Egy apró anyajegy. Csakhogy ez más, mint a többi. Csak közelről észrevehető, épp hogy ki lehet venni az alakját: egy rózsát.
- Ezt ne csináld! - azonnal hátrahúzódtam, és ellöktem magamtól.
- Mi az ott? - kérdezte gyorsan, mintha a válasszal együtt elnyerhetné a fél világot is.
Nem mondtam semmit, csak felkaptam a táskámat, és az ajtó felé indultam, mire azonnal előttem termett.
- Ne menj el... - suttogta. Válaszolni akartam, de belém fojtotta a szót. - Kérlek!
Olyan volt, mint egy kisfiú, és egy pillanatra őszintén maradni akartam, de tudtam, hogy nem lehet. Lassan megráztam a fejem, de még mindig nem engedett.
- Csak maradj! Nem próbálkozok semmivel, ígérem!
Már nem tudom, végül miért maradtam, de reggel a napsugarak fényére ébredtem. Még mindig ott voltam Chris mellett, aki egyelőre aludt. A derekamat az ő karja húzta magához. Pillanatok alatt ért a megnyugvás: csak aludtunk. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és reméltem, hogy még mindig álmodom. Nem kellett volna maradnom. Mert tegnap este talán éreztem valamit, amit nem lenne szabad. Tudtam, hogy vissza kell mennem, és azt is, hogy Chris nem jöhet velünk. Egy lepedő segítségével leereszkedtem az alsó szintig, aztán leugrottam. Rohanva hagytam ott a helyet. Christ. A szerelmet. A reményemet...

Prológus

"Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod azt." -Mary E. Pearson 

Mondják, hogy a vér nem válik vízzé. A vérünk meghatároz, talán hozzásegít valamihez, vagy megátkoz, de mindig köt valahová. Valakihez. Sosem fogod tudni lemosni magadról a származásod. Mert a vér valóban nem válik vízzé. Megtanultam. Évekig kapálóztam a saját sorsom, a saját vérem ellen. Nem akartam az lenni, aki vagyok. Nem akartam önmagam lenni. Hana Riina, egy hírhedt banda egykori főnökének lánya lenni. Ám ahogy mondtam: a vérünk megköt. Meghatároz. Évekbe telt, mire végre a fejembe véstem. Mire rájöttem, nem kell menekülnöm a hova tartozásom elől. Mert akármit tehetek, ha egyszer már megírták a történetem. Ha a végzetem az, amit annak a bizonyos nagykönyvnek utolsó lapjára írtak. Ebbe a történetbe születtem. Ebbe a családba, ebbe a világba. Akár tudnak rólam, akár nem. És azt, amit átokként kaptam, ha elég erős vagyok, adottsággá tudom formálni. Mára valóban megtanultam. Nem menekülhettem örökké. Egyszer magam mögé kellett néznem. És amit ott láttam, az már nem az a hely volt, ahonnan elindultam. Egy puszta, és kietlen világ volt. És tudjátok mit? Tehettem azért, hogy újra kivirágozzon...

Hogy mit tehet egy egyszerű lány a városáért? Semmit. Hogy mit tehet egy olyan lány, mint én? Egy olyan lány, akinek az apja Amerika egyik leghírhedtebb bandája, az Elite Band főnöke volt? Annak a bandának, amelyik a város kiégését okozta? Nos, ebből a szemszögből nézve, te is rájöhetsz, hogy igenis rengeteget. Hogy miért nem tettem eddig? Nem tudtam ám gyerekoromtól kezdve, hogy ki is vagyok. Anyám egyszerű cselédlány volt, aki teherbe esett egy drogbárótól. Pár éve jöttem csak rá a származásomra. Azóta kiderítettem mindent. Hogy mi is hajtott ennyire?
Tudom, hogy nem csak az én történetem vett ilyen drámai fordulatot egyetlen nap alatt. Mivel sehonnan nem kaptunk támogatást, anyámmal egy szegény kis városrészlegben éltünk, nem igen békés környezetben. Egy lövöldözés során teljesen árvává váltam. Egy golyó mellkason találta az egyetlen embert, akihez kötődtem. Anya percek alatt elvérzett. És én itt maradtam teljesen egyedül. Legalábbis azt hittem. De abban a pillanatban rájöttem. Megfogadtam magamnak, hogy összegyűjtöm a sorstársaimat, a bandaháborúk miatt árván maradt embereket, akik tudnak, és akarnak harcolni, és együtt foglyuk megbosszulni mindezt. Mindent, amit az emberekkel, a világgal, velünk tettek. Bosszút állunk az Elite Band-en!

A nevem Hana Riina. És valahogy így kezdődött az én történetem...